Tetoválóművészek sorrozat – Victor Portugal

Amikor tetoválót keresünk, ha igazán nagy nevet választunk, nem ritka, hogy akár egy évet is várnunk kell mire sorra kerülünk. A tetoválók között létezik egy olyan kaszt, amelynek tagjai annyira elfoglaltak, hogy a magazinok is sorban állnak ajtajuk előtt, és hasonlóan hosszú időnek kell eltelnie, mire egy-egy interjú megvalósul. Annál is nagyobb érték, amikor egy szakmai lap olyan cikket közölhet, amelyben a világ egyik legnagyobb tetoválója fejti ki véleményét szakmájáról és saját életéről. Victor Portugal Uruguayban született, húsz évesen hagyta el hazáját, azóta Európában él. Tíz éve a szerelem Lengyelországba szólította, Krakkóban telepedett le, a Visztula partján fekvő város lett Victor új otthona, és művészetének frissítő forrása…

Hosszú évek óta készítünk interjút a világ legismertebb tetoválóival, amikor arra kértünk valakit, nevezze meg az általa legjobbnak tartott művészeket ebben a szakmában, a te neved általában szerepelt a felsorolásokban. Legutóbb Carlos Torres emelt ki téged, ami stílusotok hasonlóságát tekintve a szokásosnál is nagyobb elismerésnek számít. Mennyire vagy tisztában azzal, hogy az elmúlt évtizedekben az egyik legnagyobb hatású kortárs tetoválóvá váltál?
Megtiszteltetés számomra és büszkeséggel tölt el, hogy Carlos Torres elismert tetoválóművészként említett meg engem az említett felsorolásban. Ugyanakkor nem hinném, hogy munkáink stílusa valóban hasonlítana, leszámítva talán azt, hogy mindketten a black & grey bizonyos válfaját képviseljük. Úgy gondolom, stílusunk a szürke-feketén belül sokkal inkább elkülönül egymástól, mint sok más művész stílusa a tetoválás egyéb műfajaiban. Mindketten jellegzetes ugyanakkor változatos stílusban alkotunk, de számos eltérés fedezhető fel a munkáink között. Egyébként nagyon jó barátok vagyunk Toro-val, ő az egyik olyan tetoválóművész, akinek stílusa a black & grey képviselői közül a legjobban tetszik nekem.
Természetesen örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy ennek a stílusnak egyik legeredményesebb és legerőteljesebb művészi hatással bíró személyiségének tartanak.

Uruguay, az ország ahol születtél kimondottan messze fekszik jelenlegi otthonodtól Lengyelországtól, ráadásul a dél-amerikai kultúra merőben eltér az európaitól. Hogy érzed a kettő ötvözete adja azt a különleges és szokatlan hatást, ami alkotásaidat jellemzi?
Uruguay a szülőhazám, amely valóban nagyon messze található attól a helytől, ahol most élek. Ebből fakadóan csakugyan igen különböző kultúrákkal ismerkedtem meg életem során. Huszonkét éves koromban, Uruguayból Európába költöztem. Sokat utaztam. Európai utamat megelőzően Dél-Amerikában, később több évet éltem Spanyolországban, és Londonban. Úgy tapasztaltam, hogy a tetoválás művészetéről kialakult szemléletünket nagyban meghatározza a földrajzi elhelyezkedés, ahol élünk. Függ attól, ki hol szívja magába a legnagyobb információhalmazt, hol éri a legtöbb behatás. Kelet-Európa és Krakkó városa, ahol jelenleg élek, sok szempontból erőteljesebben hatott rám, mint életem korábbi állomásai, az itt fellelhető művészet, kultúra, építészet, történelem és zenei múlt kapcsán.

Hogyan telt a gyermekkorod, milyen meghatározó élményekkel gazdagodtál, amelyek formálták művészi látásmódodat?
A gyermekkorom átlagosnak mondható dolgokkal telt. Úgy éltünk, ahogy a legtöbb gyerek a huszadik század vége felé az okostelefonok és az internet kora előtt.
Úgy érzem, több dolog határozta meg művészi szemléletemet: fiatalon keramikus oktatásra jártam, érdeklődtem az agyaggal dolgozó ősi kultúrák iránt, a nagy méretű kancsók és az absztrakt szobrok foglalkoztattak. Úgy gondolom, hogy a művészeti tevékenységek iránt érzett vonzalmam valamikor ezekkel az élményekkel párhuzamosan kezdődött. Életem során a zene is mély hatást gyakorolt rám.

Megtudhatunk valamit arról, hogyan alakult ki a Victor Portugal márkanév, amely világszerte művészi munkáidat jelöli?
A nevemhez köthető tetoválással kapcsolatos kultúra eredete körülbelül a 1996-os évre tehető, amikor szülővárosomban egy folyóirat szerkesztésébe kezdtem, és munkámból adódóan találkoztam egy Paul Wood féle tetoválással. Volt valami abban a tetoválásban, ami elkápráztatott és magával ragadt. Addig a folyóiratokban jobbára csak Harley Davidson pajzsokat, sasokat, amerikai zászlókat vagy más egyéb leginkább motorokkal kapcsolatos dolgokat láttam tetoválva. A Paul Wood stílus hirtelen olyan eredeti ízt jelentett számomra, amelyet addig mintha senki más nem készített volna el.
Ugyanakkor tetszett a műszaki, mechanikai művészet, amely a filmekben is megjelent. Megrendítő élmény volt számomra ezeknek az alkotásoknak a látványa, mondhatni ösztönzött, mert amikor szembesültem velük azonnal kijelentettem: „Egyszer majd én is hasonló dolgokat szeretnék készíteni.” Paul Wood egy vonatkozási pont lett az életemben, számomra ő volt a mester, akinek munkáit távolból figyeltem. Hosszú ideig támpontot jelentett sok tetoválásom elkészítésekor.

Hány évesen hagytad el a szülői házat, és milyen kalandokba keveredtél?
Körülbelül 20 éves lehettem, amikor elköltöztem otthonról, ez szintén 1996-ban történt. Mindenféle kalandokat átéltem, elutaztam Brazíliába és Argentínába. Sokféle kalandban volt részem, amelyek közül néhány jól sült el, mások kevésbé, de végül ezek szolgáltatták a tapasztalatokat, amelyek által lassan formálódni kezdett a személyiségem, és ez később művészetemre is hatással volt.

Krakkóban kötöttél ki, miért éppen Lengyelországot választottad új hazádnak? (Ha még 400 kilométert utaztál volna délre akár Budapesten is letelepedhettél volna…)
Amikor Lengyelországba költöztem, nem találomra választottam ki a helyet. Nem úgy történt, mint amikor valaki csukott szemmel eldob egy dartsot, és ahova esik a térképen, oda fog elutazni. Krakkóba jöttem, mert a feleségem krakkói származású. A város hangulata rögtön magával ragadott, nagyon szép helynek találtam. Sokféle művészet, sok különböző képzőművészeti, építészeti iskola van jelen ebben a városban; ez egy fiatalos hangulatú egyetemi település. Ahogy már korábban is említettem Krakkó, jelentősen befolyásolta a művészetem fejlődését, amióta itt élek. Budapesten is jártam, nagyon szép város, valóban elbűvölőnek találtam.

Térjünk rá az ábrázolóművészetre, hogyan kerültél kapcsolatba a tetoválással?
Mondhatni születésemtől fogva imádom a művészetet, tinédzserként először bizonyos rajzok, főleg a rock- és a heavy metal bandák lemezborítói keltették fel az érdeklődésemet, jobbára olyan zenekaroké, akiknek zenéjét azokban az időkben hallgattunk. Volt egy baráti körünk, saját bandát hoztunk össze, kizárólag metált játszunk. Szokásunkká vált a pólók saját kezű festése, abban az időben ugyanis Uruguayban nem volt mód arra, hogy megvásároljuk kedvenc zenekaraink pólóit. Ezekre a pólókra a cd-borítókon látott mintákat festettük. Azt hiszem, ez volt az egyik első érintkezésem a művészettel, és innen eredt a kapcsolatom a rajzolással.
Ráadásul a legtöbb metál zenekar tagjainak nagyméretű tetoválásaik voltak, ezzel teremtődött meg a kapcsolat köztem és a tetoválás között. Akkoriban ébredt fel bennem az érdeklődés a bőrre rajzolt minták iránt.
Egyszer egy ünnepségre érkeztem haza a szülőfalumba, volt ott néhány hippi fazon, akik házilag készített tekercses gépeikkel tetováltak. Beszéltem egyikükkel, elkértem a gépét, és kipróbáltam magamon. Valósággal megbabonázott a tetoválás folyamata, mintha egy pillanatra beleláttam volna saját jövőmbe, bár a kor tetoválásaihoz képest első munkám eredmény nem lett valami jó. Ennek ellenére nem szegte kedvem az első próbálkozás viszonylagos kudarca, emlékszem arra gondoltam, talán én is tudok készíteni valami hasonlót, mint amit a magazinokban láttam. Egy barátommal még aznap délután hazarohantunk, és összetákoltunk magunknak egy gépet. Attól a perctől kezdve mindenkire varrtunk a baráti körünkből, aki élt és mozgott, és persze megengedte nekünk.

Fekete-szürke munkáidat hosszú évek óta melegebb színekkel – főleg pirossal – szoktad kiegészíteni, ez az igazi Victor Portugal stílus?
Az egyik dolog, ami valószínűleg leginkább jellemzi a munkáimat, hogy fekete-szürke tetoválásaimhoz meleg színeket is használok. Hogy miért? Azért mert amikor elkezdtem bőrre vinni néhány nagyméretű tetoválást, láttam, hogy annyi apró szürke részlet között az eredmény kissé zavaros, összemosodó lesz. Az az ötletem támadt, hogy a feketéhez és a szürkéhez meleg színeket adok. Így a szürkével együtt, amely önmagában hideg hatást keltett, az a plusz szín már tökéletes kontrasztot teremtett. Tulajdonképpen ez a „módszer” rögtön működőképesnek bizonyult és később is bevált. Olyannyira sikeres volt a próbálkozás, hogy egész további pályám során folytattam ennek a fogásnak az alkalmazását.
Ez egy olyan stíluselem, amelyet nagyon kedvelnek a vendégeim, és természetesen nekem is tetszik, magasabb minőségi színvonalat, és több mélységet kölcsönözhetek általa műveimnek. Nagyon érdekes, hogy egy ilyen apró fogás alkalmazásával elérhető, hogy ne csupán egy fekete-szürke massza legyen a végeredmény. A megfelelő helyen elhelyezett színek beépítésével egy kiemelés képződik a kompozícióban, ami érdekesebbé teszi; igen vonzó látványos dolgot eredményez ez a technikai elem.

Te, hogyan határoznád meg stílusod legfőbb jellemzőit?
Hogy melyek a stílusom legfontosabb sajátosságai, azt tulajdonképpen vendégeimnek vagy a kritikusoknak kellene meghatározniuk. Én úgy vélem, hogy például a kontrasztok elmélyítése, amelyre mindig tudatosan törekedtem. Az elejétől fogva tulajdonképpen az volt az egyik legfontosabb szempont számomra, hogy tetoválásaim a lehető legtovább változatlan minőségben maradjanak meg a bőrben, ennek érdekében hangsúlyosabbá kellett tennem a kontrasztokat, nagyobb mélységet biztosítva ezáltal munkáimnak. Ezek az apró fogások jelölik azt, amit szakmán belül jellegzetes stílusnak tartunk. Ezek jellemzik leginkább a munkáimat, továbbá a már említett meleg színek alkalmazása: vörös, narancs vagy bármely más szín, a lényeg, hogy a mindig a színskála meleg színei közül kerüljön ki.
Természetesen a nagy méretű rajzok is jellemeznek, amelyek a test jelentős felületeit borítják. Ez valami olyasmi, aminek látványa meghökkentő, ugyanakkor mély hatást gyakorol a szemlélőre.

Honnan erednek jellegzetes témáid, leggyakrabban visszaköszönő motívumaid?
Jellemző témáim, amelyeket gyakran szoktam tetoválni mind a sötét stíluson belül mozognak. Eleinte csakis démonokat, ördögöket, zombikat, holttesteket, vámpírokat és más hasonló félvilági lényeket megjelenítő mintákat készítettem, amelyek mind ugyanahhoz a műfajhoz tartoztak. Ezek bevallottan Paul Wood mester stílusának közvetlen örökségei voltak. Az évek múlásával ez az egysíkú tematika monotonná kezdett válni, egyre unalmasabbnak éreztem a szörnyek ábrázolását. Ekkor határoztam el a kontrasztok hozzáadását, néhány „lágyabb” elem kompozícióimba történő beépítését. Ezt azzal értem el, hogy szép női és finomabb kislány arcokat is ábrázoltam; új munkáimba belevittem egy kis szépséget. Ezeket az arcokat kombináltam a korábban tőlem már megszokott holttestekkel, zombikkal és ördögökkel. Lenyűgöző lett a végeredmény. Az így keletkezett „elegyben” általában félzombi lányarcok, fájdalmmal teli női portrék szerepeltek. Tulajdonképpen ez az, amit a mai napig nagyon kedvelek, és a vendégeim is szeretik. Ez vált a védjegyemmé. Felmerül a kérdés, hogy miért? Leginkább talán a kísérteties kontraszt az oka; a szépség és a baljós hangulat keveredése okozza az emberekben ezt az érzést.

A munkáid által szerzett hírnév milyen hatással van rád?
Nem hinném, hogy a munkásságom révén szerzett hírnévnek bármilyen hatása lenne személyiségemre nézve. Természetesen büszke vagyok, nagyon örülök, és egyben nagyon hálás vagyok azért, hogy az emberek szeretik és elismerik a munkásságomat, és hogy az évek során egyre több követőm akadt művészi körökben. Számomra a tetoválás, és az ezt magába foglaló művészet, az elért eredményeim mind az élet ajándékainak számítanak. Mindez hálával tölt el, és erőt ad ahhoz, hogy tovább haladjak előre az utamon, hogy folytassam, hogy ne engedjem le tétlenül a karjaimat, megelégedve azzal, amit elértem. Véleményem szerint az ember soha nem hagyhatja abba a tanulást. Ráadásul a tetoválás egy olyan foglalkozás, amely sok időt, áldozatot és ráfordítást igényel, ha valaki komolyan veszi, márpedig én nem szeretem az elfuserált vagy félbehagyott dolgokat. Az emberek elismerik a munkásságomat, sok üzenetet és gratulációt kapok mindenfelől a világból. Igen, mondhatom, hogy ezek erőt adnak nekem ahhoz, hogy tovább haladjak saját utamon. Egész egyszerűen örömmel tölt el, hogy az emberek szeretik a művészetemet.

Milyen érzés, hogy világviszonylatban tetoválók ezreinek vagy a példaképe?
Nagyon örülök, hogy az évek során fejlődhettem a hozzám legközelebb álló fekete-szürke stílusban. Ahogy korábban is említettem, nagyon hálás vagyok, hiszen azzal foglalkozhatok, amit szeretek, ami belőlem árad. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ez a munka, a tetoválás épphogy elkezdődött számomra, szándékaim szerint sokkal többet szeretnék kihozni magamból, mint amit eddig sikerült. Minden nap haladnunk kell tovább, mint tudjuk, a shownak folytatódnia kell…

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy magadfajta ikon, kiknek a nevét említi, ha arra kérem, hogy az általa legjobbnak tartott öt tetoválót sorolja fel?
Manapság, amikor annyira sok a jó tetováló, nehéz bármilyen rangsort felállítani. Ez kicsit olyan kérés, mintha megkérdezném tőled, melyik az általad legjobbnak tartott öt banda. Biztos, tudnál mondani öt zenekart, de rögtön észbe kapnál, hogy másik öt, vagy akár jóval több is kimaradt a felsorolásból. Annyi jó tetováló van világszerte, ráadásul olyan sokféle stílusban alkotnak, szóval ettől nagyon nehéz ez a kérés… Meg tudok nevezni néhányat, akik a kezdetektől hatással voltak rám és emiatt sok éven át követtem a munkásságukat, olyanokat mint például Aaron Cain, Guy Aitchison, Philip Leu és természetesen a már említett Paul Wood. A lista tulajdonképpen végtelen lenne, vannak más művészek például festők, akik soha nem tetováltak, de jelentősen befolyásolták művészi látásmódomat.

A szürke-fekete realizmuson kívül melyik tetoválóstílusokat tartod a legérdekesebbnek?
Jelenleg kicsit bonyolulttá vált a stílusokról beszélni, mert az utóbbi években óriási fejlődés volt tapasztalható a tetoválószakmában. A mostani helyzet teljesen más, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, amikor létezett a new school, a japán, a törzsi és a fekete-szürke stílus. Mára olyan mértékben egybeolvadtak a stílusok, hogy a keveredésekből számos új irányzat született. Ezeket ráadásul nehéz osztályozni, besorolni, vagy megkülönböztetni egymástól. Ami nekem tetszik az mindig kicsit más, eltér a megszokottól, és természetesen számomra továbbra is fontos szempont, hogy egy tetoválás sokáig megmaradjon a bőrön.

Munkáid általában nagy méretűek és igen látványosak, vannak olyan korábban készült alkotásaid, amelyekre ma is kedvencként tekintesz?
Igen, amikor csak lehet, próbálok nagy méretű munkákat alkotni, mert sokkal látványosabbnak érzem, ha egy tetoválás nagy felületre terjed ki valakinek a testén. Azokra a munkáimra emlékszem vissza élesen, amelyeknek elkészítése után elégedettséget éreztem, valamilyen okból sokat jelentettek számomra. Van például egy munka, amit 2005-ben készítettem. Egy lovat ábrázol, olyan trójai formájú lovat, egyik vendégem oldalbordájára készült. Úgy vélem, hogy ezzel a munkámmal indult el a szemléletváltásom, azon a rajzon néhány olyan elemet hangsúlyoztam, amelyek a későbbi évek során meghatározóak lettek a többi tetoválásom szempontjából is. Ezek elsősorban az éles kontrasztok, a sok fény, és a mélység, melyek együttesen háromdimenziós hatást keltettek, és a biomechanika irányába mutattak.
Egy másik tetoválásom, amelyik szintén nyomot hagyott bennem egy pipázó öregembert ábrázol, ez a munka egyik férfivendégem hátára készült. Ez a nagyméretű hátminta elsősorban az általa kiváltott hatás miatt tetszett. Mély benyomást kelt mindenkiben, aki látja, annak ellenére, hogy egy alaptémát használtam fel, egy egyszerű férfialakot, aki éppen pipázik. A munka különlegessége, hogy a hát egész felületére dolgoztam, befedve a teljes testrészt, egyetlen üresen maradó teret sem hagytam. Örömmel töltött el, amikor elkészült, mert kimondottan elégedett voltam az eredménnyel.

Van olyan tetoválásterved, amit mindenképpen szeretnél egyszer megvalósítani?
Igen, több tetoválással kapcsolatos terv és elképzelés van a fejemben. Az utóbbi időben leginkább hátra, bordákra, vagy lábra szeretek tetoválni. Próbálok előre szelektálni, vagyis kicsit jobban válogatni a felkérések között, így készülve azokra az időpontra, amikorra találkozót beszéltem meg vendégeimmel. Határidőnaplóba vezetem az ötleteimet, aszerint osztályozva, hogy mennyire tartom érdekesnek azokat. Úgy gondolom, így jobb eredményt érhetek el készülő munkáim kapcsán. De mindig határozottan jobban érzem magam, és sokkal boldogabb vagyok, ha nagy kiterjedésű munkákat tetoválhatok.

Hogy állsz a festészethez?
Szeretek festeni, gyakran rajzolok is, és nemcsak olyankor, amikor egy-egy tetoválás tervét készítem el. Mivel a tél Lengyelországban általában hosszúra nyúlik, ebben az időszakban mindig kicsit többet szándékozom festeni, olykor csinálok néhány képet, festményt vagy pólódizájnt, csak úgy, saját kedvtelésből. Pillanatnyilag éppen a soron következő tetoválások terveit készítem, de mindenkor több időt szeretnék szentelni a festészetnek, mert az az, ami igazán feltölt.

A tetoválás mellett mi tölti ki az életedet?
A tetoválás eléggé lefoglal, de természetesen a családom tölti ki az életem munkán kívüli részét. Tetoválógépek készítésével is foglalkozom. Ez a hobbim már 12 éve tart. Ez a foglalatosság is sok időt igényel. Amikor éppen nem rajzolok, nem tetoválok, és nem vagyok a családdal, tetoválógépeket készítek. A tetováláson és a festészeten kívül ez a másik legfontosabb szenvedélyem.

Lehet, hogy egyszer ráunsz a tetoválásra, és valami egészen másba kezdesz?
Bármi lehetséges az életben, semmi nincs kizárva. Pillanatnyilag azonban teljes odaadással és szenvedéllyel dolgozom, készítem tetoválásaimat. Naponta tetoválok, általában heti ötször. Ugyanolyan kedvvel dolgozom, mint a kezdetekkor. Nem utasítok el más terveket sem, nyitva hagyom magam előtt azt a lehetőséget, hogy új dolgokkal találkozzak. A tetoválás művészete olyasmi számomra, ami kimeríthet, elfáraszthat, de mégsem gondolom úgy, hogy abba kellene hagyni, csupán azért hogy valamilyen új dologba kezdjek. Fékezni, mérsékelni talán lehetne a tempót, de nehezen tudom elképzelni, hogy abba tudnék hagyni valamit, ami ennyire betölti az életemet.

Bartha Barna