Kortárs művészek sorozat – Greg Simkins

„Egy jó tetoválás, bármilyen stílusban jó tetoválásnak számít a szememben…”

Greg ’Craola’ Simkins önmagát nemes egyszerűséggel „férj, apa és művész”-ként szokta bemutatni. A Los Angelesben élő festőművész már egészen fiatalon sokat rajzolt, és a festészet iránti elkötelezettsége is ebből a korai szenvedélyből eredeztethető. Emlékei szerint akkor változott meg gyökeresen az élete, amikor 18 évesen egy festék spray-t fogott a kezébe, és ezzel mintegy véletlenül a graffiti világába tévedve, a művészetnek egy korábban ismeretlen univerzuma nyílt meg előtte.

1993-ban történt mindez, úgy kerültem erre az útra, hogy a városban mindenfelé graffitiket láttam, és a barátaim is ilyen rajzokat mutogattak nekem a könyvekben, magazinokban, és bizonyos lemezborítókon. A „Subway Art” című könyv volt az, ami megigézett, attól kezdve tudtam, hogy a graffiti mindig része lesz az életemnek. Elmondható tehát, hogy az első intenzív festőleckéim egy festékes spray-hez köthetők, nem pedig az ecsethez. Azelőtt csak ceruzával és tollal rajzoltam, de a régi bandánk néhány tagjának, például Natoe-nak vagy Axisnak az instrukcióival, kezdtem megtanulni, miként kell akrillal festeni, és ezáltal az a bizonyos horizont egyre tágult előttem. Minden egyes eszköz, amit kézbe vettem, hogy alkossak vele, újabb és újabb ötleteket adott, a tudás illetve a megfelelő technika folyamatos keresése, felfedezése számomra ma is része a festés izgalmának.

Hogyan jutottál el odáig a karrieredben, ahol jelenleg tartasz?
Ez az egész egy lavina erejével söpört végig az életemen, bár ahogy lenni szokott eleinte csak egy aprócska hógolyónak indult. Fiatalon állatorvosnak készültem, a főiskola után ébredtem rá, hogy miben vagyok erős, melyek a gyengéim és mi a valódi szenvedélyem. Ekkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a művészet az az ösvény, amin haladnom kell. Mindig saját kedvtelésből készítettem művészi alkotásokat, rengeteg dolog volt, amit ki akartam fejezni a teremtményeimen és a megrajzolt sztorikon keresztül, az ötletekkel sosem volt gond, abból van bőven. Bár a küzdelmes idők mára lejártak, még korántsem tartok ott, ahol szeretnék. A kezdeti években, miután kikerültem a főiskoláról, az akkori munkák arra voltak jók, hogy szerezzek némi pénzt a megélhetéshez. Az utcai ruhaiparban kezdtem dolgozni, ugyanakkor évekig a videójáték-grafikák világában is tevékenykedtem. Dolgoztam például a „Tony Hawks Pro Skater 2x” és az „Ultimate Spiderman” játékokon. Közben azért a saját műveimet is készítettem, és falakra is fújkáltunk a barátaimmal, szóval soha nem hagytam fel teljesen a festéssel a hivatalos munkáim miatt. Ezekre a festményeimre figyeltek fel aztán bizonyos galériák, melyek idővel kiállításokat rendeztek a műveimből. Azóta is boldogan, de némileg stresszesen építgetem művészi karrierem. Szerencsésnek érzem magam, amiért minden nap festhetek, és hogy ebből a számomra áldásos foglalatosságból élhetek. Persze sohasem gondoltam komolyan, hogy ez lesz a hivatásom, de végig hű maradtam ahhoz a késztetéshez, hogy vászonra vigyem a fejemben lévő állatseregletet, ez lett a vége…

Milyen jelentősebb inspirációk hatottak rád a pályád során?
Időrendi sorrendben nehéz lenne ezt feleleveníteni, ugyanakkor abból a szempontból is elkülönül a válasz, hogy a karrieremre vagy kizárólag a művészetemre vonatkozik a kérdés. Amióta festek, mindig ilyen típusú képeim készülnek. Az olyan művészek munkái azonban, mint Todd Schorr vagy Joe Sorren kétség kívül hatottak rám. Emlékszem, egyszer elmentem a Merry Karnowsky galériába megnézni Todd Schorr festményeit, és ott ébredtem rá, hogy mennyi közös elem van a kettőnk munkáiban, és akkor villant belém, hogy ebből akár képes lehetek megélni. Művészi hatások ennél jóval korábban is értek már, ebből a felsorolásból nem hagyhatom ki Dr. Seusst, a klasszikus Disney és más rajzfilmeket, a bibliai történeteket, C.S. Lewist, Richard Adams könyvét, a „Gesztenye, a honalapító”-t, a „The Phantom Tollbooth” című rajzfilmet, „A három muskétás”-t, Tim Burtont, Salvador Dalit, az Animal Planet csatornát, a tetoválóművészetet, a graffitit, a rockzenét, némi hip-hopot, a Sunsetet, a viharfelhőket az égen, az akváriumokat, a madárleseket, vagy éppen az óceánt. Ezek mind hatottak rám bizonyos értelemben. Egyébként a ’80-as évek második felében nőttem fel, a kortársaimra is hasonló dolgok hatottak, beleértve a média túlzott befolyását is. Elbűvöltek az olyan újítások, mint a „Star Wars”, hogy ez a film mekkora hatást gyakorolt egy egész generációra, és hogy egymástól függetlenül hogyan köszön vissza a különböző művészek munkáiban. A fogyasztói társadalom által éltetett média tehát pozitív és negatív szempontból egyaránt befolyásolta a munkáimat, és ezt kár lenne tagadni. Ez annak a korszaknak a lenyomata, amiben a kortársaimmal felnőttünk, és ennek a bélyegét valamilyen módon a képeim is magukon viselik.

Nézeted szerint miért jó festőnek lenni?
A festészet teljes folyamatát szeretem a koncepció kitalálásától az utolsó ecsetvonásokig, leszámítva a vászon kifeszítését és a lakkozást… Ott állsz a hatalmas vászon előtt, ami minden mást eltakar előled és átélheted, amint fokozatosan életet költözik bele. Szeretek reggel hétkor odaülni a festőállvány elé, olykor-olykor hátralépve végigmustrálni, hogy éppen min dolgozok, és előfordul, hogy legközelebb már csak arra figyelek fel, hogy délután öt óra van, és valahogy elrepült a nap. Ez egyfajta menekülés és terápia számomra, ugyanakkor néha kicsit frusztráló is. Ismétlődő kisebb csaták sorozata, melyeket minden nap meg kell vívnom. Bizonyos napok pedig jobbak a többinél.

Azt összeszámoltad már, hogy hány képet festettél életed során?
Nem tudom pontosan, több százat talán. Sohasem számoltam őssze őket. Kedvencem sincs igazán közülük. Vannak olyan sorozataim, melyeket jobban szeretek a többinél, de ha mégis ki kell emelnem egyet, akkor a „Gather Around”-ot mondanám, amely a „Cloud Theory” sorozatomhoz készült. Ezen egy hatalmas Kakadu-polip-kígyó mesél néhány felhőn ülő szajkónak.

Rád nézve nem nehéz kitalálni, hogy megszállottja vagy a tetoválásoknak…
Pontosan, a testemnek legalább 70 százalékát borítják tetoválások. Szinte mindenhol van rajtam valamilyen minta, és már nagyjából 20 éve gyűjtögetem őket. Leginkább a tradicionális amerikai ábrákat, a szürkeárnyalatos munkákat, valamint a new school stílusú motívumokat szeretem, de egy jó tetoválás, bármilyen stílusban jó tetoválásnak számít a szememben. Mellesleg az évek során az ízlésem is sokat változott ezen a téren.

Mesélnél a tetoválásaidról?
Azt hiszem jóval könnyebb, ha csupán a valaha rajtam dolgozó művészeket sorolom fel. A teljes bal lábamat Nick Rodin tetoválta még tanuló éveiben, valamint az ő nevéhez fűződik a bal karom is, ami egyfajta keveréke a tradicionális amerikai tetoválásoknak és a japán stíluselemeknek. Ezenkívül vannak tetoválásaim Joe Capobiancótól, Joel Bones-tól, Rich Cahilltől, Mark Landistől, Sparky-tól, Joe Trucktól, Pinttől, Mike Gianttől, Matt Shamah-tól, Adam Hathorntól, Gunnartól, Tanane Whitfieldtől, Charles Hare-tól, Ian Cherry-től, illetve Jeffery Page-től… Elnézést, ha valakit véletlenül kihagytam! Egyébként ezek közül is legalább annyira nehéz kiválasztani a kedvencemet, mint a festményeim közül, főleg, mivel az évek során átestem néhány korszakon. Az alkaromon van egy Biblia, amin egy szív látható, abban pedig a „Pop” felirat, ezzel az édesapám iránti tiszteletemet szerettem volna kifejezni. Ez a motívum különösen közel áll hozzám. Persze valamennyi tetoválásomat szeretem, és sohasem tüntetném el őket. Na jó, egyet talán mégis, de azt inkább hagyjuk…

Nehéz szavakba önteni a pontos okát, de a festményeid egyszerűen elvarázsolják, magukkal ragadják az embert, elrepítik egy mesebeli világba…
Örülök, hogy ezt mondod, ugyanis szándékaim szerint valamennyi festményem egy olyan világba enged bepillantást, melyet én „The Outside”-nak, azaz „Külső Világnak” hívok, és éppen ezért lett ez a címe a festményeimet bemutató könyvnek, amit nemrégiben jelentetett meg a Presto Art kiadó. Az összes furcsa teremtményem, és azok a dolgok, melyeket megörökítettem a festményeimen, abszolút harmóniában élnek egymással ebben a bizonyos „Külső Világban”. Ezeknek a teremtményeknek a tulajdonságai általában lefordíthatók saját megszokott világunkra is. Lényegében ez az én verzióm Meseországra vagy Narniára. Fejben próbálok ismét gyerek lenni, elképzelem, hogy szuperhős esetleg kalandor vagyok, és hogy milyen is volt az élet akkor, amikor az első felfedezéseimet tettem. Milyen volt, amikor először láttam egy tigrist, a kezemben tartottam egy nyulat, néztem egy kék szajkót a hátsó kert kakasülőjén, átéltem egy tomboló vihart, úsztam a teknősökkel, és így tovább. Ezeket az első élményeket a legnehezebb felidézni. Ezért olvasztok össze többféle karaktert egy-egy teremtményemben és hozok létre új alakokat, hogy ezeket a legelső pillanatokat, és a velük kapcsolatos érzéseket újra átéljem, úgy érzem így kerülhetek legközelebb elfelejtett gyermeki énemhez.

Reményeid szerint a nézők mit éreznek a festményeid láttán?
Bízom benne, hogy a nézőknek hasonló élményben lesz részük a képeimet szemlélve, mint nekem, amikor valami újjat látok, és olyan megfogalmazásban festem meg, amire korábban senki nem gondolt még. Azt akarom, hogy az emberek velem együtt lépjenek be a képeim világába. Olyan ez, mint amikor Pán Péter magával viszi a gyerekeket Sohaországba. Ez azonban még annál is izgalmasabb vállalkozás. Nagyszerű érzés látni valakit percekig a képeim előtt állni, megfigyelni, ahogy azokat az apró titkokat próbálja megfejteni, melyeket festéskor az adott képen elrejtettem.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást a munkádban?
Az idő. Sosincs elég időm arra a nap folyamán, hogy megvalósítsam, amit szeretnék, amit kitűztem magam elé.

Milyen nehézségekkel jár egy művész élete?
Van némi anyagi értelemben vett bizonytalanság ebben az életformában, elvégre előre nem jósolhatod meg, milyen fogadtatása lesz a kiállításaidnak vagy a különféle projekteknek, hiszen te tulajdonképpen nem csinálsz mást, csak beleteszel magadból valamit a műveidbe, és nincs rá garancia, hogy ettől sikered is lesz. Ugyanakkor mindez rengeteg időt igényel, ráadásul az alkotás idejére félre kell vonulni a barátoktól, háttérbe kell szorítani a szórakozást, és csakis a festésre, az alkotásra szabad összpontosítani.

Ennek ellenére a jelek szerint te már egyenesben vagy. Mi a személyes recepted a sikerre?
Először azt kell tisztáznunk, mi a siker… Nem tudom, hogy sikerült már elérnem, vagy sem. Azt sem, hogy egyáltalán fontos-e nekem. Látok olyan embereket, akik belefásultak a munkájukba, utálják azt, amit csinálnak, alig keresnek vele valamit, és minden áldott nap küszködnek, ugyanakkor szeretik a családjukat, törődnek is családtagjaikkal, ez is lehet egyfajta siker. A családomra legalább annyi időt próbálok szakítani, mint a munkámra, és bár sok – a karrierem szempontjából fontos – lehetőséget elszalasztottam, azért tettem mert tudtam, hogy csak egyre jobban elvonnának a családomtól. Az emberek sikerrel kapcsolatos elképzelései nagyon eltérőek. Az egyik fickót, akire felnézek, George-nak hívják, ő egy nyugalmazott tűzoltó, és minden évben elmegy Afganisztánba házakat építeni, illetve háborús övezetekbe gyógyszerszállítmányokat juttató autókat vezet, elmondása szerint mindezt Isten iránti szeretetből teszi. Amit ő csinál, az is egyfajta siker. Én önző módon azt is oda sorolnám, hogy minden áldott nap leülhetek festeni. Édesapám élete is sikeresnek könyvelhető el, elvégre felnevelt a sok fiatalkori baromságom ellenére, egyben tartotta a családunkat, etetett, öltöztetett, iskoláztatott minket, és ezekért sok személyes álmát feladta. A feleségem szintén sikeresnek mondható, lemondott saját terveiről csupán azért, hogy engem menedzselhessen és mellette a családunkkal foglakozhasson. Szóval ez egyáltalán nem könnyű kérdés.

Emlékszel az első alkalomra, amikor először láttál tetoválást?
Az első tetkó, amit láttam, családunk egyik barátján, Mark Vidalon, művésznevén Earl Liberty-n volt. Még kissrác voltam akkor, és nem értettem a jelentését; annyit tudtam Markról, hogy akkoriban egy ma már legendásnak számító punk bandában, a Circle Jerks-ben basszusgitározott. Emlékszem azt gondoltam a tetoválásáról, mennyire király. Egy párduc volt az alkarján. Ez volt az első alkalom, amikor belém villant, ha felnövök, nekem is lesznek tetoválásaim.

Vizuális művészként szerinted milyen egy jó tetoválás?
Letisztult, egységes vonalakból áll, melyek évek múlva is megállják a helyüket, és persze illenek arra a testrészre, amelyre elhelyezték őket. A megfelelő ihletettség és a tökéletes elhelyezés nagyon fontos, és persze a minőség. A legfontosabb szerintem mégis az, hogy az illető, aki viseli, elégedett legyen vele. A saját tetoválásaimmal én is így vagyok.

Volt valamelyik festményedre hatással bármilyen tetoválás?
Évekkel ezelőtt a barátaimmal sokat lógtunk a Harbor City-i Big Daddies Tattoo Shopban, és sok bizarr, összeolvasztott karakterem, teremtményem született azokban az időkben. A stúdióban a srácok unszoltak, hogy egyre többet fessek, az első néhány festményemet meg is vették, ezekre kimondottan nagy hatással volt a tetoválókultúra. Például az első akril festményem is egy cukorsüveges nyúlkoponya volt.

Milyennek látod a tetoválás jelenlegi helyzetét?
Az én véleményem nem igazán fontos ebben a kérdésben, mivel nem vagyok tetováló. Ugyanakkor tetszik az a fajta kreativitás, ami az utóbbi időben a tetoválás különböző ágaiból árad. Hiszek abban, hogy napjaink legnagyszerűbb művészeit a tetoválók között kell keresni. Manapság a legsokoldalúbb és legtehetségesebb emberek közül többen is tűt ragadnak, hogy így fejezzék ki művészi ambícióikat.

Milyen személyes és szakmai céljaid vannak a közeljövőre nézve?
Jelenleg boldogan dolgozom első rövidfilmes projektemen, ami az „I’m Scared” címet viseli. A csapatommal nemrég kaptuk meg a projekt beindításához szükséges összeget, és neki is láttunk a feladatnak. Kíváncsi vagyok, mi lesz a vége, meddig sikerül eljutnunk. Céljaim között szerepel, hogy továbbra is önálló kiállításokat rendezzek, reményeim szerint egyre nagyobb méretű festményekből. Illetve szeretnék saját könyveket is megjelentetni.

www.facebook.com/craolacraola1.blogspot.comtwitter.com/craolacraolasimkins.tumblr.com

Fotó: Brent Broza (www.brozaphoto.com)

Bánfalvi Ákos