Kortárs művészek sorozat – Nathan Ota

Nathan Ota, a Los Angeles-i születésű festő és grafikus különleges stílusa és jellegzetes, mesebeli karakterei által vált ismertté szerte a világon. Édesanyja koreai származású, édesapja hawaii-i születésű japán-amerikai. Nathan a legfiatalabb az öt fiútestvér közül, és ő az egyetlen a családból, aki művészként futott be karriert. 1993-ban diplomázott grafikusként az Art Center College of Designon, az iskola befejezését követően szabadúszó illusztrátorként vállalt megbízásokat. Először főleg magazinok és napilapok számára készített képeket, de hamarosan zenekarok, kiadók, reklámcégek és a szórakoztatóipar bizonyos szereplői is vevőnek bizonyultak egyedi hangulatú munkáira.

Olykor manapság is vállalok kereskedelmi megbízásokat, egy ideje azonban inkább saját műveket készítek, melyek különböző galériákban kerülnek kiállításra. Jelenleg az Otis College of Art and Designon illetve a Santa Monica College-on oktatok. Szerencsésnek tartom magam, amiért a művészet behálózza az életemet, s hogy abból élhetek, amit a legjobban szeretek.

Kevés embernek adatik meg, hogy festőként és grafikusként olyan karriert fusson be, amilyen a tiéd…
Mielőtt felvettek volna az Art Centerbe, fogalmam sem volt róla, mi fán terem az illusztráció. Amikor a felvételin megmutattam a portfóliómat, a tanárok azt mondták, a munkáim olyanok, mint az illusztrációk, javasolták, válasszam ezt a szakot, így kezdtem grafikát tanulni. A festészettel más volt a helyzet, azon a téren némi útmutatásra volt szükségem azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan kell csinálni. Amikor elkezdtem az egyetemet gyenge festő voltam még. Rajzolni tudtam, de az Art Centerben nem tudtak megtanítani arra, hogyan kell festeni. Az első hivatalos munkám a Black Flag és a Rollins Band zenekarokból ismert Henry Rollins felkérésére, egy úgynevezett spoken word CD borítójának elkészítése volt. Ez rögtön éreztette velem, milyen egy igazi munka, milyen érzés viszontlátni a lemezboltokban egy általam készített CD-borítót. Önbizalmat adott a továbbiakhoz. Ezt követően már tudtam, hogy meg fogok tudni élni ebből a munkából. A következő időszakban, az iskolás éveim alatt még hat CD borítót készítettem Henry-nek, rövidesen egyes galériák is érdeklődni kezdtek a műveim iránt, és kereskedelmi munkákat is vállaltam. Akkor vettem vissza csak a tempóból, amikor tanítani kezdtem. A tanítás valódi kihívás volt számomra, erőszakkal ki kellett zökkentenem magam a komfortzónámból, elő kellett csalogatnom a kommunikatív énemet. Én mindig befelé forduló típus voltam, a tanítás kedvéért ezt a tulajdonságomat le kellett vetkőznöm. Meg kellett találnom annak a módját, hogyan taníthatom meg az egyetemi hallgatókat arra, hogy képesek legyenek boldogulni az életben művészként.

Szerinted minek köszönhető az egyedi stílus és látásmód, ami munkáidat jellemzi?
A szüleim mindvégig támogatták művészi törekvéseimet, folytonosan bátorítottak, hogy a szenvedélyemnek éljek. Ez adta az első komoly lökést a pályám elején. Ugyanakkor nem hinném, hogy ugyanott tartanék, ha történetesen nem az illusztrációval kezdem. Azok a munkák indítottak el az úton, amelyeket a magazinok és a napilapok számára készítettem. Rengeteg tapasztalatot és önbizalmat gyűjtöttem ezeknek köszönhetően, és a szakma is megismerte a nevem. Már akkor is kerültek kiállításra képeim több galériában, de ezek korántsem voltak olyan nagyszabású események, mint manapság. Grafikusként korábban sokkal termékenyebb voltam, de ahogy már említettem, a tanítás miatt visszavettem a tempóból. Komolyan kellett összpontosítanom az oktatásra, hiszen ezzel is huzamosabb ideig akartam foglalkozni. Szerencsére egyáltalán nem bántam meg ezt a döntést, úgy érzem, sokszorosan megtérült a befektetett idő és energia!

Kezdetben honnan merítettél inspirációt a munkáidhoz? Ki segítettek a legtöbbet a karriered felépítésében?
Megint a szüleimet kell kiemelnem. Úgy érzem az szolgáltatta a kucsot a sikereimhez, hogy szilárd támogatást kaptam tőlük. Édesanyám dizájnerként dolgozott és imádta a művészetet. Van egy pasztellképem tőle, amit még kiskoromban festett. A tanítványaimnak is fontos szerep jutott a karrieremben. Ők voltak azok, akik életem egy bizonyos pontján arra bíztattak, szedjem össze magam és rendezzek újra kiállításokat. Hogy őszinte legyek, akkoriban túl öregnek és fáradtnak éreztem magam, és legszívesebben inkább csak magamnak festegettem tanítás után. Ki akartam vonni magam az egész művészlétből, de az akkori tanítványaim nem hagyták: bátorítottak, hogy kezdjem újra, ne adjam fel, szálljak ismét ringbe. Rendkívül hálás vagyok nekik ezért!

Egyébként mit szeretsz leginkább ebben a munkában?
Jó érzés, hogy abból élhetek, amit szeretek. Nem sok ember mondhatja ezt el magáról. Olykor persze ez is kimerítő, de végül mindig megtérül a fáradozás!

Összeszámoltad már hány képed született ezidáig, illetve elárulnád, melyik a kedvenced?
Megközelítőleg sem tudnék olyan számot mondani, ami fedné a valóságot. Ahogy említettem, az elmúlt tíz évben folyamatosan különböző magazinoknak és napilapoknak dolgoztam illusztrátorként, és ezeken kívül ott voltak még az utóbbi hat évben a galériák számára festett képeim.
Ami a kedvenc festményemet illeti, természetesen mindegyik alkotásomat szeretem, de mint mindig most is van egy alkotás, ami különlegesebb számomra a többinél, nevezetesen az „Ikiru” címet viselő, a legutóbbi La Luz De Jesus galériás kiállításomról. Valóságos örökkévalóságnak tűnt megkomponálni ezt a művet, főleg mivel egy 120×150 centiméteres képről van szó, ami sok apró részletből áll. Már az alaptábla előkészítése és alapozása több hetembe telt. Körülbelül húsz réteget húztam rá a gipsztől a szövetig, mire végül elkezdtem festeni. Ez a mű egy idegen területre tett kirándulás volt számomra, sok-sok szép emlékkel. Abból a szempontból is kiemelkedő, hogy a kedvenc filmem, nevezetesen Akira Kurosawa „Ikiru” című alkotásának átfordítása saját művészi nyelvezetemre. Ez a festményem került fel első könyvem, az „Ikiru” borítójára is, mely a Zero+ Publishing gondozásában jelent meg. A kép egyébként több gondolati síkot rejt, amikor egyszer elkezdtem ezeket kifejteni egyik barátomnak egy beszélgetés alkalmával, aki látta Kurosawa szóban forgó filmjét, azonnal felismerte, hogy mit szeretnék kifejezni ezzel az alkotással, és hogy melyik részlettel mire utalok.

Érdekes, hogy ennyi év elteltével is ilyen lelkesedéssel tudsz még mesélni a műveidről…
Amikor festészettel kezdtem foglalkozni, először képtelen voltam elszakadni illusztrátori mivoltomtól, és a legtöbb munkám akarva akaratlan valamilyen történetet próbált elmesélni. Ez még nem volt az én hangom, és nem voltak a saját témáim sem. Aztán 2006-ban volt egy kiállításom az egyik galériában, és az ott bemutatott festményeimen volt érezhető először, mit szeretnék létrehozni a művészetemmel. Kevesen tudják rólam, hogy egyfajta graffitis múlttal is rendelkezem, s amikor ezeket az elemeket elkezdtem belevinni a festményeimbe, és hozzáadtam valamit az újonnan tapasztalt fortélyokból, hirtelen olyan szokatlan vonások tűntek fel a festményeimen, melyeket ismét élvezni kezdtem, akár a régi szép időkben. Úgy éreztem, művészi karrierem során először végre rátaláltam arra az útra, amit mindig kerestem. A mai munkáimon már kimondottan sok látható belőlem. A műveim narratívak, általában valamilyen történetet mesélnek el rólam, olykor nyomasztó néha humoros szituációkat tárva a nézők elé. Előszeretettel ábrázolom például a természetet, leggyakrabban a fákat… Számomra a festészet jelenti a menekülést a hétköznapok szürkeségéből, azért alkotok, hogy erre az időre kikerüljek a nyüzsgő, egymást taposó emberekkel telezsúfolt városi életből.

Reményeid szerit milyen alkotói szándékokra érezhetnek rá, képeidet szemlélve az emberek?
Az a vágyam, hogy az emberek a képeim láttán, elmerüljenek az ott megjelenített világban. Jó lenne ha egyfajta kirándulásként fognák fel ezt, melynek során részletről részletre fedeznék fel, mit kívántam az adott képpel közvetíteni. Bízom benne, hogy vannak olyanok, akik képesek erre, és azonosulni tudnak az alkotásaim mondanivalójával.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást számodra a munkád kapcsán?
Ha a tanítást nézzük, a legfontosabb, hogy felkeltsem a diákjaim érdeklődését a művészet kínálta lehetőségek iránt. El kell érnem náluk, hogy minden erejükkel arra a bennük kibontakozó világra összpontosítsanak, amelyből megteremthetik önálló művészi univerzumukat. Nem az a lényeg, hogy minél gyorsabban elkészüljünk egy adott festménnyel. Egy művész karrierje, bár kétségtelenül tartalmaz szakmai csúcspontokat és hullámvölgyeket, összességében egy vég nélküli tanulási folyamat.
Saját munkámat illetően, talán az a legnehezebb, hogy újabbnál-újabb alkotásokat hozzak létre a galériás kiállításaimhoz. Rossz érzés, ha rájövök, hogy csak ismétlem önmagamat, ebből a legnehezebb kitörni.

Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű kérdés, de mi a személyes recepted a sikerre?
Mindig hajlottam a versengésre. Ez már az iskolában is így volt, és nem változott, a korábban felvázolt kommersznek mondható művészi karrierem során sem. Azt vallom, ha a tőled telhető legjobbat próbálod nyújtani, az emberek előbb vagy utóbb megérzik, milyen értékek rejlenek a munkádban. A kiállításaimmal is mindig arra törekedtem, hogy az előzőnél jobb anyagot állítsak össze. Egyre jobb és jobb szeretnék lenni! Amit még fontosnak tartok, hogy profiként végezzük a munkánkat, például tartanunk kell a határidőket. Az emberek számítanak a szavahihetőségünkre. Tegyük fel, hogy később adod le a képeidet egy galériának, akkor ezalatt az idő alatt az üresen áll, hiszen neked lett fenntartva arra a periódusra, és lehet, hogy a késlekedés miatt máskor nem akarnak majd veled dolgozni. Fontos, hogy betartsuk az adott szavunkat!

Számodra mi a legjobb és a legrosszabb vetülete annak, hogy művész vagy?
Erre könnyedén tudok felelni A legjobb, hogy a stúdióban magam lehetek, a négy fal között: azt festek amit akarok. Ha éppen szünetel bennem az ihlet, bármikor kimehetek golfozni, elmehetek egy galériába, vagy egyszerűen csak pihenhetek. A legrosszabb dolog pedig, hogy a stúdióban magam vagyok, a négy fal között. Olykor magányosnak érzem ilyenkor magamat…

Sok tetoválást készítenek a képeid alapján. Van olyan tetoválóstílus, amit jobban szeretsz a többinél?
A hagyományos japán kézi tetoválást, a So Teborit szeretem. Nagyon örülök annak, hogy Japánban meglehetősen sok művész a mai napig hű maradt ehhez, és életben tartja a tradíciót.

Emlékszel, mit éreztél, amikor életedben először láttál valakin tetoválást?
Nagyon fiatal voltam, talán gimnazista lehettem. Azt hiszem, a bátyámon láttam először tetoválást, miután hazajött a haditengerészettől. Érdekesnek találtam. Ezt követően állandóan azért epekedtem, hogy egyszer rajtam is legyen valami hasonló.

Ehhez képest egyetlen tetoválásod sincs, pedig az elmúlt években bőven lett volna alkalmad felvarratni egyet-kettőt…
Az első tetoválásom most van alakulóban. Már-már lemondtam arról, hogy tetoválásom legyen, de nemrégiben találkoztam egy valódi japán mesterrel, aki So Tebori tetoválásokat készít, és úgy döntöttem, csináltatok vele egy eredeti tradicionális mintát. Saját bőrömön szeretném megörökíteni ezt az eltűnőben lévő ősi hagyományt. Ez a legfőbb érvem mellette.

Művészként milyennek gondolsz egy jó tetoválást?
A legfontosabb, hogy időtlen legyen és kapcsolatban álljon viselője életével vagy személyiségével. Érthetetlen számomra, hogy a Kanji, azaz japán írásjegyek miért lettek ilyen népszerűek a tetováláson belül. Borzasztó dolognak tartom! Ezek az írásjegyek ugyanis több különböző jelentést hordozhatnak, és ha valakin van egy ilyen szöveg, nem kizárt, hogy teljesen mást jelent, mint amit eredetileg magára szeretett volna varratni az illető. Rengeteg történetet hallottam arról, hogy egyesek tetováltattak magukra valamilyen japán feliratot, és az elkészült írásjegyek teljesen mást jelentettek, mint az eredetileg kitalált szöveg. Az egyik barátom például, aki So Tebori tetoválásokat készít, varrt valakire egy ábrát, akinek a bőrén, egy korábbi tetoválásból kifolyólag a „Konyha” felirat volt olvasható… Érthetetlen, hogy miért varratnak az emberek ilyeneket magukra…

Egyébként az általad látott tetoválásoknak volt valamilyen hatásuk a festményeidre?
Nem hinném, hogy előfordult ilyesmi a pályám során. Graffitis múltam sokkal inkább hatott a képeimre. Ugyanakkor láttam festményeim alapján készült tetoválásokat, és ezek lenyűgöztek. Valódi megtiszteltetés számomra, ha valakinek annyira megtetszik egyik másik alkotásom, hogy magára tetováltatja, és egész életében a bőrén viseli azt.

Kívülállóként milyennek látod a tetoválás jelenlegi helyzetét?
Elképesztő, milyen fejlődésen ment keresztül ez a művészet az elmúlt évek során. Amikor fiatal voltam főleg a gengszterek, a zenészek, egyes művészek, és talán a katonák tetováltatták magukat. Ritkán lehetett tetoválásokat látni az utcán sétáló embereken, mára viszont kimondottan divatossá vált ez a műfaj. Remek művészeti formának tartom, de – a felkapottsága miatt – túlzottan megszokottá is vált. Ma már senkinek nem jelent meglepetést, ha valakin tetoválásokat lát.

Milyen célokat tűztél ki magad elé a közeljövő tekintetében?
Elsősorban azt, hogy a tanítás könnyebben menjen, a festés pedig továbbra is egyfajta erőpróba legyen számomra. Talán szarkasztikusnak tűnhet a válaszom, de őszintén hiszem, ha nem állítjuk kihívások elé magunkat, és valami túl könnyen, rutinszerűen megy, az nem okoz többé akkora élvezetet. Nem igazán tudom, mit akarok a jövőrben, talán leginkább csak boldog szeretnék lenni, folytatni a festést, az alkotást. Jó lenne újabb felfedezéseket tenni, esetleg jobbnak lenni a golfban.

Búcsúzóul milyen hasznos tanácsokkal tudnál szolgálni másoknak?
Közhelyesen hangzik, de igaz: ragaszkodj a szenvedélyedhez, tegyél meg mindent érte, és akkor egyetlen napot sem kell többé dolgoznod. Ha kitartó vagy abban, amit szeretsz, az emberek felfigyelnek rád és a munkáidra, de fontos, hogy türelmes légy magaddal szemben!

www.nathanota.com
www.facebook.com/ota.nathan

Bánfalvi Ákos