Tetoválóműveszek sorozat – Molnár „Painbrush” Ádam

Budapesten a Múzeum körút és a József körút szomszédságában található Guttenberg tér között húzódik a VIII. kerületi Bródy Sándor utca, amely a városrész egyik legrégebbi utcája. A legtöbb ház itt már a 18. század elején is állt, s bár a homlokzatok azóta többször átalakultak, az utcában sétálva ma is érezni a régmúlt korok történelmi hangulatát.
Szeptember elején azzal a céllal érkeztem a Bródy Sándor utcába, hogy felkeressem az említett két körúttól nagyjából hasonló távolságra található Renegade Tattoo-t, amelynek falai között aktuális riportalanyom a szemtelenül fiatal Molnár Ádám, művésznevén „Painbrush” dolgozik.
A Guttenberg tér közelében ezúttal meglepően gyorsan sikerült parkolóhelyet találnom, az autóból kiszállva nehéz lett volna nem észrevenni, hogy az utcát felújítják. Egyik munkástól tudtam meg, hogy kicserélik az útburkolatot, lekövezik a járdát és dézsába ültetett fákat, valamint padokat helyeznek el a környéken.
Tudtam, ettől a hírtől, a lezárt utcarészek, a torlódó forgalom és a cipőmet bepiszkító szürke por miatt érzett bosszúságomnak is enyhülnie kéne, ennek megfelelően magamra erőltetett jó kedvvel közeledtem a 17-es házszámhoz, amely alatt a Renegade Tattoo stúdió működik.
Ádám kolléganőjével az üzlethelyiség előtt álldogált, kezében cigaretta, amit jöttömre elnyom a hamutartóként funkcionáló kiszuperált motoralkatrész peremén.
A szívélyes kézfogást követően előtte lépek be a terembe, a stúdió hangulata azonnal megérint, a falakon színes reklámtáblák, fényképek, rajzok sorakoznak. A legtöbb fotón a szalon tulajdonosa Krisz látható ismert tetoválók társaságában, olyan festményt is találunk, amelyet maga Carlos Torres készített, és hagyott itt ajándékba, amikor Budapesten járt.
Néhány udvarias szót követően Ádámmal a stúdió hátsó részében található galériára kapaszkodunk fel. Ez itt a 24 éves fiatalember szentélye, ahol színes, pimaszul eredeti munkáit készíti. Ádám néhány éve tűnt fel a tetoválószakmában, gyorsan nevet szerzett magának, alkotásai magazinunk szerkesztőinek figyelmét is felkeltették.
Tudom, kissé meglepő, hogy egy 24 éves fiatalemberrel beszélgetek szakmai kérdésekről, de amint egymással szemben helyet foglalunk a két tetoválószékben, a diktafont elhelyezem azon a széken, amin Ádám szokott ülni miközben vendégei bőre fölé hajol, és ő beszélni kezd a tetoválásról, rögtön érthetővé válik, minek köszönhető hétmérföldes léptekkel megtett szakmai fejlődése. Nyilvánvaló, hogy egy olyan emberrel találkoztam, aki laza stílusa ellenére elkötelezett híve szakmájának, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy ha minden a tervei szerint alakul, élete végéig ezen a pályán maradhat.
Bekapcsolom a magnót, és hagyom Ádámot beszélni, szerencsére nem kell noszogatni, ömlik belőle a szó.

„Az első, amit leszögeznék, ahhoz, hogy sikeresek legyünk valamiben, legfőképpen alázatra van szükség. Ez fokozottan igaz a tetoválószakmára. Sok fiatal vág neki a tetoválásnak, a könnyű megélhetés vagy más előnyök reményében, de ilyen hozzáállással csak rövid időt jósolok nekik a szakmában.
Én a kezdetektől komolyan vettem a munkámat, úgy érzem, másképp nem érdemes ezt csinálni. Talán annyival vagyok előnyösebb helyzetben másoknál, hogy engem ennek a szakmának minden részlete érdekel.
Egyébként ha valami felkelti az érdeklődésemet, általában mindent megteszek azért, hogy megtanuljam. Ráadásul miután elsajátítottam az alapokat, tovább hajt a vágy, hogy fejlődjek. Így történt ez a tetoválással is.
Jelenleg ez az egyetlen dolog, amihez értek. Szeretek tetoválásokat készíteni, ez tölti ki az életemet.
Mivel évek óta nap mint nap hosszú órákon át tetoválok, a szakmai fejlődés is meglehetősen könnyen jött.
Nem emlékszem pontosan minek hatására, de tizenhét évesen egy hirtelen elhatározást követően döntöttem el, hogy tetováltatok. Az első mintám egy a Simpson családot ábrázoló rajz volt, ami ma is itt látható a bőrömön. Ezt a mintát Kecskeméten Szűcs Bálint készítette.
Azt megelőzően egyáltalán nem foglalkoztatott ez a téma. Tizenévesen grafikusszakra jártam, de akkoriban, ha egyáltalán eszembe jutott volna, egészen biztosan viszolygással gondoltam volna arra az ötletre, hogy ez legyen a munkám. A plakáttervezés, amit az iskolában tanultam sem számított éppen a kedvencemnek. Később ismertem fel, hogy valószínűleg azért idegenkedtem tőle, mert ebben a műfajban viszonylag szabadon, szabályok nélkül kell alkotni. Ráébredtem, hogy nekem szükségem van a szabályokra, amelyekre alkotás közben támaszkodhatok. Az anatómia, a rajz sokkal jobban ment, mint a grafika. Szeretek szemmellátható, kézzelfogható dolgokat rajzolni. Ma sem tartom magam művésznek. A munkám, hogy képeket másoljak át saját stílusomban vendégeimnek bőrére. Megfigyeltem, hogy hiába próbálok tökéletes fotó realisztikus stílusban dolgozni, mindig mesésebbek, színesebbek, kontúrosabbak lesznek a bőrre átültetett képeim. Ezek jelenlegi stílusom jellemzői. Ezt a kis fűszert teszem hozzá vendégeim kéréseihez önmagamból. Inkább egy jó tetováló akarok lenni, aki tökéletesen uralja a technikát, amit alkalmaz, mintsem valamilyen homályos elvek szerint tevékenykedő művész.
A tetoválószakmával kapcsolatban gyakran hallom, hogy sokan művészetről beszélnek, a legtöbb esetben – úgy érzem – indokolatlanul. Szerintem, amíg vendégeink kéréseit teljesítjük, amíg nem kapunk teljes mértékben – a témaválasztást is beleértve – szabad kezet saját ötleteink megvalósításához megrendelőinktől, addig nem nevezhetjük művészeti alkotásoknak a bőrre kerülő rajzokat.
Visszatérve az első tetoválásom megszerzését követő időszakhoz, amint gyűlni kezdtek bőrömön a minták, egyre közelebb kerültem a tetováláshoz. Végül 2011 novemberében kaptam meg első saját felszerelésemet, és akkor nekiláttam. Először csak otthon gyakoroltam. Nagykátai vagyok, településünk Cegléd közelében található. Így kerültem valamivel később a ceglédi Red Code Tattoo-ba. Klenk Attila a stúdió tulajdonosa bizalmat szavazott nekem. Attiláék sokat segítettek a kezdeti nehézségek leküzdésében. Eleinte nyomasztott a felelősség. Két hónapja tetováltam mindössze, amikor hirtelen ott találtam magam egyedüli tetoválóként a ceglédi stúdióban. Ráadásul egy jó hírű szalonban, aminek már neve volt a környékünkön.
Nem volt időm pepecselni, gyorsan bele kellett tanulnom, ha ki akartam használni a kínálkozó lehetőséget, és meg akartam tartani a munkám.
Szerencsére – mint kiderült – olyan fából faragtak, hogy jobban teljesítettem, amikor nyomás alá kerültem. Ezzel persze nem akarok ötleteket adni senkinek.
A kezdeti időkben meglehetősen sok olyan munkát készítettem, amelyekről tudom, hogy nem lennék ma rájuk büszke. Mégis úgy érzem, viszonylag gyorsan sikerült beletanulnom. Felzárkoztattam magam arra a szintre, ahol már elfogadható minőséget tudtam produkálni. Persze ez számomra továbbra is kevés volt. Az első évben sokat dolgoztam ismerősökre, javarészt ingyen. Valamint gyakran a saját lábaimra varrtam. Arra gondoltam ha saját bőrömön elrontok valamit, azért úgyis csak saját magamat okolhatom. Ráadásul a gyakorlás során fejlődök. Akkoriban a fejlődés volt minden vágyam. Beültem otthon a szobámba, és tévénézés helyett a lábaimat tetováltam. Anyám néha benyitott, és amikor látta, hogy ott ülök kitekeredett jógapózban és elmélyülten mintákat ütök fel saját bőrömbe, biztos nagyokat nyelt, de nem szólt. Talán annak köszönhetően, hogy korábban rosszabb dolgokat is látott már tőlem. Lehet, hogy titokban még örült is, hogy kevésbé önpusztító dolgokkal foglalom el magam, mint pár évvel korábban. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel akarok foglalkozni a családom részéről mindenki támogatott, nem kellett tiltásokat leküzdenem.
Először a barátaim javasolták, hogy kezdjek tetoválni. Emlékszem, sokáig töprengtem rajta. Amikor engem varrtak figyeltem, hogyan csinálják. Nem tudtam elképzelni, miként látják a bőrfelületeken a minta megrajzolása előtt a szerkesztéshez szükséges vonalakat. Nyomasztott annak a gondolatnak a súlya, hogy valakinek a bőrét, ezáltal az illető kinézetét változtathatom meg örökre, és ha nem jól csinálom, akkor negatív irányba. Éreztem, hogy ez nagy felelősség. Végül a pénztelenség döntött, mégis belevágtam. Az első tetkomnál körülbelül tíz másodpercig remegett a kezem, azt követően meglepően magabiztossá váltam. A következő alkalmak során szép lassan teljesen elmúlt a lámpalázam. Hamarosan úgy láttam neki az újabb munkáknak mintha mindig ezt csináltam volna.
Nem állítom, hogy könnyű volt számomra a szakmai fejlődés. Nem voltak tanáraim, mindent magamnak kellett kitapasztalnom.
Előfordult velem, hogy munka közben kirepült a tű a gépemből. Emlékszem, hogy nézett rám a vendég, de nem szaladt el, ott maradt, kivárta a végét. Kiderült, hogy egyszerűen elfelejtettem rágumizni a tűt a tetoválógépre.
Akkor sikerült nagyot fejlődnöm, amikor átjöttem a Renegade Tattoo-ba.
Eleinte közel félévig itt is úgy voltam, hogy közben a Postán is dolgoztam. Két éjszakát lehúztam a reptéri postai csomagküldő részlegen, majd a kövekező napon jöttem a stúdióba tetoválni.
Amikor biztossá vált, hogy maradok, felmondtam a postán és teljes figyelmemet a tetoválásra fordítottam.
Akkor még Balogh Balázs is a Renegade-ban dolgozott. Sokat tanultam tőle. Nagyon szeretem őt, rendes srácnak tartom. Épp olyan őrült, amilyen én vagyok. Természetesen Krisz is sokat segített, neki is hálával tartozom.
Miután Balázs átment a Tattoo Respecthez rám szakadtak a munkák, hirtelen nagyon sok dolgom lett.
Szerencsére könnyen vettem az újabb akadályokat. Bizonyos értelemben őrültnek tartom magam és talán ezzel van szerencsém. Mindig s volt a fejemben egy másokból hiányzó plusz kerék, valahogy másképp jár az agyam mint az átlagembereké. Az iskolában például olyan obszcén rajzokkal sokkoltam a tanáraimat, hogy gyakran a fejüket fogták elkeseredésükben. Amikor rájöttem, hogy talán túl messzire mentem, és akár baj is származhat belőle, leálltam. Nem akartam kirúgatni magam.
A rajztehetségemet anyámtól örököltem, aki fiatalon kiválóan rajzolt. Nagy ígéretnek tartották, de végül nem fejlesztette a képességeit. Más irányba haladt az élete. Főleg portrékat, és az enyémhez hasonlós stílusú rajzokat készített, mai szemmel is jónak tartom akkori munkáit. Egyszer javasoltam neki, hogy megtanítom tetoválni, és akkor nem kell többé kevésbé kifizetődő polgári állásokkal bajlódnia, de nem harapott rá az ötletre.
Az elmúlt időszakban évente nagyjából ezer tetoválást készítettem. Átlagosan három kisebb mintát naponta.
Vendégeimnek elsősorban a kivitelezésben tudok segíteni.
Valaki beállít hozzám a stúdióba, elmondja, hogy szeretne például egy portrét a fiáról. Én felvázolom neki, a testén hova lenne érdemes elhelyezni, hogyan, milyen színekkel nézne ki jól, melyik árnyalat passzolna leginkább a bőrtónusához.
Ha nem tudja pontosan mit szeretne, csak feldob egy témát, szívesen összegyűjtöm hozzá a képanyagot, majd átdolgozom, egységesítem. Mindig szabad kézzel pakolom fel a mintákat, nem használok photoshopot az előzetes tervezéshez. A kivágott képeket stencil segítségével rajzolom fel a bőrre, filccel dolgozom össze, menet közben is lehetnek még változtatások, tulajdonképpen a legvégső fázisig alakulhat a dolog.
Ma már sok olyan vendégem van, akiknek a bőrére korábban is dolgoztam. Elégedettek voltak azzal, amit készítettem nekik, és azóta is visszajárnak hozzám. Velük könnyebb dolgom van, sokkal jobban megbíznak bennem, mint az utcáról beeső vendégek.
Az utóbbi időben megesik, hogy ismeretlen emberek is felkeresnek olyan kéréssel, hogy bizonyos összeg áll rendelkezésükre, készítsek nekik abból valami érdekeset. Ilyenkor kerülnek elő annak a számítógépem merevlemezén tárolt képgyűjteménynek bizonyos darabjai, amelyeket azért mentettem el az elmúlt években, mert művészileg vagy technikailag láttam bennük valamilyen kihívást. Ezek közül választunk egy olyan képet, amelynek elkészítése számomra is izgalmas, hiszen valami olyasmit valósíthatok meg, amire régóta vágytam.
Munka végeztével otthon gyakran rajzolok. Mostanában elsősorban színes papírra színes ceruzával húzom sajátos vonalaimat. Úgy érzem, ez a folyamat nagyon hasonlít a tetoválás technikájára. Hiszen a bőr sem egy érintetlen fehér vászon. Nagyon szép festői hatást lehet elérni ezeknél a munkáknál. A rajzaim is színesek, akárcsak a tetoválásaim. Tőlem szinte mindenki kizárólag színes munkákat kér. Szándékosan túlszínezett portréimmal kissé talán akaratlanul is beskatulyáztam magam, ami nem tölt el maradéktalan örömmel. Már most is úgy érzem szívesen kitörnék ebből a dobozból. Örömmel készítenék például new schoolos mintákat, de azt hiszem ennek érdekében nekem kell kézbe vennem az irányítást. Lehet, hogy, ahogy pályám kezdetén, ismét készítenem kell néhány ingyen tetkót, de ezeket már a jelenlegitől eltérő stílusban. Ha a portfólióm egy része más stílusú munkákat is tartalmazna, akkor egy idő után önműködővé válna a folyamat és érkeznének hasonló felkérések. Addig azonban nem. A vendégek azt kérik, amit korábbi munkáimat nézve láttak.
Saját stílusom háza tájáról, a színes portrétetoválók alkotásai közül Paul Acker, Dmitriy Samohin és James munkái tetszenek leginkább.
Samohin esetében elsősorban a sok apró tökéletesen kidolgozott részlet kápráztat el, amelyekből meglehetősen gyors munkatempó mellett alakítja ki fergeteges színekkel készülő káprázatos alkotásait.
Paul Ackernél az tetszik igazán, ahogy irreális reflexfényeit elhelyezi rajzaiban.
Jamest tulajdonképpen a titkos hazai mesteremnek tartom. Annak ellenére, hogy nem találkoztam vele gyakran, sokat tanultam abból, ahogy dolgozik. Ráadásul igen szerethető, normális ember benyomását keltette bennem.
Steve Wimmer, Kyle Cotterman munkái is tetszenek.
A magyarok közül Udvari Petit, Molnár Kriszt, Oravecz Szabit említeném.
A közösségi oldalakon gyakran látom, hogy elkészít valaki egy portrét, mondjuk valamelyik kasszasikernek számító film ismert karakterét ábrázolva, vagy valamilyen híres ember arcvonásait véve alapul, és azonnal vágyat érzek rá, hogy én is elkészítsem. A késztetés abból ered, hogy szeretném összehasonlítani saját változatomat, mondjuk a Paul Acker féle megvalósítással. Kíváncsi vagyok, mit lát ő másképp, és mi az, amiben hasonlít a gondolkozásunk.
Érdekes kísérlet lenne például évente elkészíteni ugyanazt a portrét valakinek a bőrére, és egy bizonyos idő távlatából összehasonlítani az egyes darabokat. Így rajzolódhatna ki leginkább a stílusomra jellemző fejlődési folyamat.
Munkám során olyankor van leginkább türelemre szükségem, amikor azzal szembesülök, hogy bizonyos vendégeim nem bírják a fájdalmat. Ilyenkor lassítanom kell a tempón, vagy extrémebb esetekben meg kell állnom, el kell napolnom a munkát, és ez nagyon zavar. Szeretem még aznap befejezni, amit elkezdtem.
Jó érzés, amikor az ember úgy fejez be egy napot, hogy szemügyre veszi munkájának eredményét, és jó esetben elégedett vele. Persze másnap általában már kevésbé tetszik, ilyenkor jobban észreveszem az esetleges hibákat, hiányosságokat, de szerencsére ez sosem lezárt folyamat, mindig van mód a tökéletesítésre.
Ehhez azonban az kell, hogy a vendégem megjelenjen abban az időpontban, amikorra visszahívtam.
Sokan lusták erre, pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos fázispontja egy tetoválás tökéletes elkészítésének. Sokszor csak miután legyógyult a minta, látunk meg bizonyos hibákat, amit mindenképpen javítani kell. A tetoválónak sem jó, ha valaki úgy dönt, hogy nem megy vissza a végső simításra, hiszen a munka így nem lesz tökéletes, és attól kezdve ez a tulajdonképpen befejezetlen minta fog hírt vinni másoknak arról, hogy az illető tetováló, hogyan dolgozik.
Olyan vendégek is vannak, akiknek azért megy el a kedvük egy adott tetoválótól, mert meghallják, mennyit kell várniuk arra, hogy sorra kerüljenek. Ma már nem ritka a féléves várakozási idő. Én is hat hónappal későbbre tudok csak időpontot adni új vendégeimnek. Igazából ez a tény inkább a bizalmat kéne felébressze az érdeklődőkben, hiszen valószínűleg nem véletlen, hogy az adott tetoválónál ilyen sokan állnak sorba.
Az utóbbi évben próbáltam mindentől elvonatkoztatni, csak a tetoválásra és saját szükségleteimre figyelni. Egy ideje úgy érzem, hogy szakmai ösztönzésre lenne szükségem, ha gyorsabb ütemben akarok fejlődni.
Szeretek a Renegade-ben dolgozni, továbbra is itt képzelem el a jövőmet, de szakmailag jelenleg kissé ingerszegénynek érzem a környezetet. Örömmel venném például, ha összeülhetnék mondjuk Paul Ackerrel. Ez olyan szakmai lökét jelentene számomra, ami úgy érzem, jelenleg nagyon hiányzik az életemből.
Tapasztalatom szerint az számít igazán rossz vendégnek, akiről érezni, hogy nem bízik meg a tetoválójában. Ilyenkor feszültség keletkezik alkotó és vendége között. Én például rosszul kezdem érezni magam hasonló helyzetekben, és nem tudom képességeim legjavát nyújtani. Tulajdonképpen a vendég bizalmatlansága meggátol abban, hogy az általam létrehozható legjobb tetoválást készítsem el. Az eredmény ilyenkor is jó lesz, az ilyen vendégek is elégedetten távoznak a stúdióból, amikor azonban az elejétől fogva érzem a bizalmat sokkal jobb dolgokra vagyok képes. Ha kérni lehetne, azt javasolnám az embereknek több bizalmat szavazzanak annak, akit választottak. Ha így tesznek, biztosak lehetnek benne, hogy jobb tetoválást kapnak, mintha alkotás közben folyamatosan bizalmatlanul kérdezgetnek, és ezzel feszültség alatt tartják a munkáját végző tetoválót. Minden valamire való tetováló arra törekszik, hogy a tőle telhető legjobb alkotást hozza létre, hiszen számára minden kész munka egy referenciapont, aminek alapján stílusát, szakmai felkészültségét fogják mások megítélni.
Ha önmagamat kéne jellemeznem elsősorban hangulatemberként írná, le magam. Néha már attól is depresszióba esek, ha valaki nem úgy nyitja ki az ajtót, ahogy szerintem elvárható lenne. Előfordul, hogy hosszú ideig szótlanul ülök otthon a szobámban, máskor meg olyan beszélhetnékem támad, hogy le sem tudnának lőni. Csak pörgök és beszélek órákon át. Ez a kettősség jellemez leginkább. Nem vagyok egyszerű eset, elég bonyolultnak tekinthető a személyiségem.
Mostanában Playstation lázban égek, újabban nagyon belebolondultam a pörgős, versenyzős akciójátékokba. Ez teljesen kitölti a szabadidőmet, amiből amúgy sincs sok, hiszen ébren töltött óráim 80%-ban tetoválok.
Úgy döntöttem októberben felköltözök Nagykátáról Budapestre. Keresek egy albérletet, unom már a napi három óra utazást, ezzel a szabadidőm is jelentősen megnövekszik.
A Playstation mellet imádom a képregényeket. Kedvencem Batman, és a DC Comics karakterei.
Nagyon sok képregényes tetkót készítek. Ha valaki ilyet szeretne, jól teszi ha engem keres, képben vagyok a történetekkel, a karakterekkel, ezért ha érkezik ilyen irányú felkérés, megfelelő ötletekkel tudok előállni.
Az utóbbi időben otthonülő típus lettem. Nem igen járok bulizni. Mióta tetoválni kezdtem egyáltalán nem iszom például alkoholt.
Általában nem szoktam tervezgetni. Elsősorban fejleszteni szeretném magam, sokkal jobban akarok dolgozni. Szívesen utazgatnék, kíváncsi vagyok például Amerikára, reményeim szerint eljutok oda is.
Tíz évig még biztosan nem akarok családot, inkább a szakmai dolgaimra kívánok koncentrálni.
Szerintem amíg az ember lát, tudja mozgatni a kezeit, és van idegrendszere ahhoz, hogy idegen emberekkel dolgozzon, addig nem számít a kor, lehetek akár hetven éves, akkor is tetoválni fogok.”

Az interjú elkészítését követően derült ki, hogy Ádám a Lurdy Házban megrendezett szeptemberi Tattoo Expón négy díjat nyert. A helyezés mellett idén övé lett a Farkas Karcsi emlékét őrző “Év tetoválója” cím, ami meglehetősen nagy megtiszteltetés egy ilyen fiatalember számára.
Ádám kedvező arányban egyesíti magában a fiatalság néhány fő jellemzőjét: meglehetősen nagy szájú, szeret másokkal viccelődni, ugyanakkor a könnyed, laza felszín mögött egy érző embert ismertem meg személyében, aki nagyon komoly is tud lenni, amikor például a tetoválás kerül szóba.
A Tattoo Magazin olvasói nem utoljára találkoztak kiadványainkban Ádám nevével. Egészen biztosan hallani fogunk még felőle.

Bartha Barna