A tetoválófelszereléseket forgalmazó cégek különleges részét képezik a magyar tetoválószakmának. Ebben a sorozatban a hazai piac négy meghatározó szereplőjét mutatjuk be, olyan cégeket, melyek régóta megbízható vállalkozásként biztosítják a hazai művészek számára a nélkülözhetetlen felszerelést.
Minden cég mögött egy arc található, egy sajátos karakter, egy vállalkozó, aki arra tette fel az életét, hogy az általa jónak tartott termékeket szállítsa megrendelőinek. A sorozat négy elkülönülő részében őket ismerhetik meg olvasóink.
Amikor az Inox TGI tetoválásfelszerelés-forgalmazó cég két évtizedes múltjáról írunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a körülményeket, melyek a cég megalapításához vezettek. Ezek az események meglehetősen messzire nyúlnak vissza az időben, egy olyan korba, amelynek ellentmondásos működéséről a fiatalok ma már keveset tudnak. Érdemes felidézni ezeket az emlékeket, hiszen a most következő történet arról is képet fest, hogy a rendszerváltás utáni euforikus hangulatban milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük a szakma úttörőinek ahhoz, hogy az akkori bürokratikus rendszer elfogadja, és a választható foglalkozások közé emelje a tetoválást.
A korabeli eseményeket aktuális riportalanyunk, az Inox TGI tulajdonosa, Alex eleveníti fel, akinek neve sokak emlékezetében,akik nagyon régóta ismerik,feltehetően inkább Vöriként raktározódott el. Ő hozta létre 1991-ben az első hazai tetoválóstúdiót, a máig legendás hírű fővárosi Ómen Tattoo-t, melynek falai között olyan, később ismertté vált tetoválók tanultak, mint Farkas Karcsi, Machat Zsolt, Nyíri Sanyi, Csöbi Gabi, Jana és még sokan mások…
„Ha az Inoxról kérdezel, az Ómenen keresztül érdemes megközelíteni a témát. Ez a vállalkozás a maga idejében egyedülállónak számított Magyarországon. 1991-től Közép-Európa frissen függetlenné vált országaiban mi voltunk az első hivatalos tetoválóstúdió.
Ahhoz, hogy érthetővé váljon, honnan származott az indíttatás, melynek hatására ’91-ben megnyitottam Magyarország első tetoválóstúdióját, még messzebbre kell visszamennünk az időben, egészen a ’70-es évekig, amikor huszonévesen megismerkedtem a budapesti „Bőrösökkel”, az akkori rendszer által módszeresen üldözött egyetlen hazai motorosbanda tagjaival.
Ezek a fiúk életfelfogásukkal homlokegyenesen ellentétes álláspontot képviseltek az uralkodó szocialista rendszer közismert elveivel.
1975-öt írtunk ekkor – a mély Kádár-kor éveiben járunk –, a hatalom képviselői nem akartak eltűrni semmilyen, saját diktatorikus elveikkel szembe menő viselkedési vagy öltözködési formát. Mi viszont folyton feszegettük a határokat, ezért éveken át a rendőrség látókörében maradtunk, állandó zaklatásuknak voltunk kitéve. De ne szaladjunk ennyire előre! Ott tartottunk, hogy húszévesen első bőrnadrágomnak köszönhetően megismerkedtem a „Bőrösökkel”.
Persze saját személyiségem is szerepet játszott abban, hogy ilyen irányba fordult az életem. Tinédzserkorom kezdetétől fogva tudtam, hogy nem nekem való, ami ebben az országban zajlik. Nem túlzok, ha azt mondom, undorral töltött el a kommunista/szocialista képmutató irányelvekkel történt összes személyes találkozásom. Már az iskolában is távolságot tartottam ezektől. De mivel az ember társas lény, egy idő után keresni kezdtem a közeget, amibe nagyobb öncsonkítások nélkül beleillettem. Viszonyítási pontokat akartam, olyan zenei kultúrát, olyan irodalmat, ami felkelti, és lehetőleg hosszú távon fenntartja az érdeklődésemet. Lázadásom külső kifejezéseként többek közt beszereztem magamnak egy bőrnadrágot. Ebben jártam mindenhova, így koncertekre is. Észrevettem, hogy többen megbámulnak a közönség soraiból. Egyszer egy srác odaszólt, baráti hangon kérdezte, jól végiggondoltam ezt a viseletet, mert a „Bőrösöknek” nem fog tetszeni, hogy bőrnadrágban járok, ez az ő egyenruhájuk. Akkor semmit sem tudtam még a „Bőrösökről”, elengedtem hát a fülem mellett a mondatatait. Már akkor is meglehetősen nagy darab fiú voltam, azt gondoltam, úgyis meg tudom védeni magam, ha arra kerülne a sor.
Az egyik koncerten aztán valóban odalépett hozzám két bőrruhás alak, de valahogy egyből szimpatikusak lettünk egymásnak, úgyhogy balhé helyett inkább összehaverkodtunk. Ezután keresni kezdtek, átjöttek hozzám, elhívtak koncertekre, vidéki bulikra, sörözésekre mentem velük, lassanként én is a társaság tagja lettem. Végre volt egy nagyjából tíz főből álló közösség, akikkel én is jól éreztem magam. Tetszett, hogy a „Bőrösöknek” respektjük volt a fővárosban, sokan csodálták őket, amiért nyíltan szembeszálltak az országban uralkodó viselkedési, öltözködési, gondolkodási és életmódbeli szokásokkal, egyszóval az akkori hatalommal. Többen tartottak is tőlünk, hiszen mindenki tudta, hogy vitás helyzetek, nézeteltérések esetén a keményebb fellépés sem áll távol a társaság tagjaitól. De a külvilág számára látható megnyilvánulásokon túl, amikor egymás között voltunk, teljesen másképp mentek a dolgok.
Akkor még nem ismertük azt a kifejezést, hogy „color”, mégis mindannyian azonos kinézetű bőrdzsekiben jártunk, hátunkon a megkülönböztető jelzéssel, amiből mindenki tudta, hogy egy társasághoz tartozunk.
Motorjaink persze nem olyan kaliberűek voltak, amilyeneket manapság látni az utakon. Jobb híján a szocialista ipar mára elfeledett „remekeivel” jártunk. Ilyen volt az MZ, vagy a hazai gyártmányú Pannónia, aminek meglepően motorformájú külseje volt, ezért jobban szerettük a többinél. Tervezésekor az akkori elvtársak figyelmét elkerülhette, hogy ez a jármű végre nem egy leningrádi kockaházra hasonlított.
Volt egy 350-es Jawám is, majd egy DKW-m, ez egy régi második világháborús motor volt, egy budapesti szódástól vettem.
Később egy lengyel gyártmányú Junak motorkerékpárral jártam, ennek már valódi könnycseppformájú tankja volt.
Olyan motorokkal jártunk, amit akkoriban be lehetett szerezni a piacon. Motorjaink, ahogy az öltözetünk is, elsősorban összetartó erővel bírt, ugyanakkor egyfajta elkülönülést sugárzott, másoktól és a rendszertől egyaránt.
Mivel akkoriban lehetetlen volt olyan motort szerezni, amire örömmel ráültünk volna, ha úgy adódott, hogy valaki közénk akart tartozni, de nem volt saját motorja, ez nem lehetett kizáró ok. Sokkal fontosabnak ítéltük az illető emberi kvalitásait, világképét, életmódját, szellemi, lelki, és fizikai adottságait. Másszóval az egyénisége döntött.
Életmódunk, világnézetünk, egymás iránt érzett szeretetünk, a többiekért való töretlen kiállásunk, közös dolgaink szeretete tartott össze minket. Csoportos motorozásról akkoriban szó sem lehetett, néhány sarok után úgyis lekapcsoltak volna minket a rend őrei.
Állandóan figyeltek, zaklattak, voltak olyan rendőrök, akik kifejezetten ránk voltak állítva.
Emlékszem egy esetre, amikor az utcán sétálgatva véletlenül találkoztam Patkány nevű barátommal.
Kezében egy motorossisakkal, a kötelező bőrruhában közeledett felém. Beültünk sörözni az egyik helyre, de amint megittuk az első korsóval, intett a pincérnek, hogy fizetünk. Hamarosan szedelődzködtünk, és átmentünk egy másik helyre, ahol mindez megismétlődött. A harmadik helyen kissé ingerülten kérdeztem tőle, mi a f…-ért megyünk mindig tovább, én egy helyben maradva szeretek sörözni. Akkor a motorossisakra mutatott, és elárulta, hogy az nem az övé, kölcsön kapta valakitől, mert az övét néhány napja ellopták a motorjáról. Aznap akarta visszaadni a tulajdonosának, de miközben a sisakkal a kezében beült meginni egy sört, felfigyelt egy civil ruhás rendőrre, aki feltehetően reggel óta követte. Arra gondolt, megtréfálja. Ezért aztán egész nap kocsmáról kocsmára jártunk, nyomunkban a rendőrrel, aki a Patkánynál lévő sisakból arra következtetett, hogy a sörözést követően barátom minden bizonnyal motorra ül majd, és akkor ő legombolhatja ittas vezetésért. Amikor látta, hogy már ketten vagyunk, még lelkesebb lett, és mivel a sport fontos dolog, egész nap sétáltattuk.
Ma már nehéz elképzelni, de akkoriban szinte mindennapos esetnek számított, hogy miközben a városban valahonnan valahova mentem, hirtelen lefékezett mellettem egy mikrobusz, kiugrott belőle néhány rendőr, betuszkoltak a járműbe, beszállítottak a legközelebbi őrsre, és kihallgatással vagy anélkül akár éjfélig a folyosón ültettek. Amikor tudták, hogy olyan későre jár, hogy semmi nem közlekedik már a városban, elengedtek. Mehettem gyalog haza. Aminek ők nagyon örülhettek, de azért én is – amint mondtam a sport fontos dolog.
Azzal is tisztában voltunk, hogy Rákóczi úti törzshelyünkkel szemben az utca túloldalán álló bérház első emeletéről, abból az ablaksorból, ami mindig koszosan állt, mert a szobákat senki nem lakta, rendszeresen fényképezett minket a rendőrség. Rögzítették, hogy kikkel találkozunk. Szerencséjükre törzshelyünknek, a Marikának, hatalmas, utcára néző ablakai voltak, és még olyan messziről is jól lehetett látni, mi történik mögöttük. Előfordult például, hogy bevittek a rendőrségre, és megkérdezték, ismerem-e X. Y.-ont, amikor mondtam, hogy nem, fölényesen elém toltak egy fotót, és elégedetten tették fel az újabb kérdést, akkor hogy lehet, hogy ezen a képen éppen kezet rázok vele? Csak a vállamat vonogattam, mondván, igen barátságos ember vagyok, ez amúgy közismert tény volt velünk „bőrösökkel” kapcsolatban; előbb vagy utóbb úgyis elengedtek.
A rendőrség bevett módszerének számított akkoriban, hogy időről időre elterjesztették valakiről, hogy besúgó. Így próbálták kiugrasztani a nyulat a bokorból, és másokat is rávenni, hogy beszéljen. Ami a társaságunkat illeti, egyikünkről sem keringett soha ilyen pletyka, valószínűleg a rendőrök is belátták, hogy ez olyan mértékű képtelenség lenne, aminek senki nem dőlne be, úgyhogy fölöslegesnek érezték, hogy ilyesmivel próbálkozzanak.
Egyszer, amikor még édesanyámnál laktam – neki volt vezetékes telefonja –, az éjszaka közepén felhívott egyik barátom Amszterdamból. Jelezni akarta, hogy rendben odaért, és így alkalma lesz megtapasztalni azt a világot, amitől elzártak minket, nyilván, mert ennyire értékesek voltunk a szocializmus építésének szempontjából…
Beszéltem vele néhány percet, majd visszafeküdtem aludni. Reggel arra ébredtem, hogy rendőrök állnak anyám házának előszobájában. Bekísértek a VI. kerületi rendőrkapitányságra, ahol egy tiszt arról faggatott, kivel és miről beszéltem éjszaka telefonon. Őszinte csodálkozással néztem rá, semmire nem emlékeztem a dologból. Előző este besöröztem, amikor éjjel anyám felköltött, kimentem a telefonhoz, de reggelre teljesen kiment a fejemből az egész. A rendőröknek köszönhettem, hogy egyáltalán emlékeztem később erre az esetre. Amikor látták, hogy semmire nem mennek velem, előszedtek néhány teleírt papírlapot, és felolvasták a beszélgetés teljes szövegét. Minden bizonnyal akkor jegyezték fel, amikor lehallgatták a telefonunkat. Ebben az egy esetben hálával tartoztam nekik, köszönetet is mondtam a kihallgatás végén, hogy segítségükkel megőrizhettem emlékeimben amszterdami barátom elfeledett hívását…
A „Bőrösökkel” eltöltött mozgalmas éveimnek néhány váratlan haláleset vetett véget. Az első igen csúnya ügy volt, egy népesebb társasággal történt fizikai konfrontációt követően, a csapat tagjai elkapták a barátomat, és a közeli erdőben felakasztották egy drótra. A hatóság egyik emberbarát képviselője később közölte a barátom anyjával, hogy a fia szörnyű halált halt, a nyakára tekeredett drót ugyanis nem ölte meg azonnal, legalább 20 percig haldoklott, mielőtt kilehelte a lelkét.
Egy másik bajtársam disszidálását követően nem találta a helyét új környezetében Dél-Franciaországban, így egy napon vadászpuskát szorított a fejéhez, és főbe lőtte magát.
Volt két öngyilkosság jellegű túladagolás is, úgyhogy a tízfős társaság rövid időn belül közel felére csökkent. Ma már egyetlen ember kivételével évek óta nem tudok senkiről, aki tagja volt egykori társaságunknak. De ez nem csoda, ha azt vesszük, hogy negyven év telt el a kezdeti időktől.
Később, a 80-as évek vége felé megismerkedtem az akkori Geronimo Motorosklub tagjaival. Sokszor voltam velük, és a későbbi klubházukban is gyakran megfordultam. Könnyen ment az ismerkedés talán azért, mert életszemléletünk nagyon hasonlított, ráadásul a múltam miatt én őskövületnek számítottam ebben a motoros világban. Remek embereket ismertem meg közöttük. Többekkel éveken át kimondottan jó baráti viszonyt ápoltam. Amikor 89-et követően hirtelen új szelek fújtak Európa korábban vasfüggöny mögé zárt országai fölött, gondolkozni kezdtem, mi lenne az a gazdasági tevékenység, ami közel áll a szívemhez, és feltehetően érdemes belevágni. Szinte az elsők között jutott eszembe a tetoválás, mert ez teljesen ismeretlen üzletág volt itthon, és passzolt is a stílusomhoz…
Sok barátom bőrén láttam tetoválásokat, de azok mind házilag készített minták voltak: tűre tekert cérnával, a cérnára tapadt festékkel – ezek jobbára különböző falszínező anyagok voltak –, ami végül a művelet során a bőrbe jutott.
Varjúnak hívták az egyik Geronimo-klubtagot, ő már akkor hosszabb ideje Amszterdamban élt. De volt neki itthon egy üres üzlethelyisége, ami egy becsődölt vállalkozásából maradt. Közösen vágtunk bele, én hoztam az ötletet és némi készpénzt, ő a helyiséget biztosította a stúdió számára.
Egy harmadik üzlettársunk pénzzel szállt be a buliba, illetve volt egy aranyat érő kapcsolata Angliában, amin keresztül beszereztük első tetoválófelszereléseinket.
Mindez 1990-ben történt. Miután megegyeztünk, én nekiláttam, hogy hivatalossá tegyem elképzelésünket. Minden ismerősöm a fejét csóválta, lehetetlen küldetésnek tartották, hogy engedélyt kapjak hivatalos tetoválóstúdió nyitására az akkori viszonyok között Magyarországon. Ekkor elvileg már teljesen új politikai helyzet volt az országban, de ez még közel sem szivárgott le a hétköznapok szintjére. Az akkori tanácsi struktúra, ami a jelenlegi önkormányzati rendszer elődjének számított, még ugyanazokra az alapokra épült, mint a korábbi évtizedekben. Ugyanazok az emberek ültek a hivatalokban az íróasztalok mögött, akik korábban is. A VIII. kerületben volt Varjú barátom üzlethelyisége, így először az érintett kerületi tanácshoz állítottam be. Az ügyfélszolgálaton jelentkeztem azzal, hogy vállalkozást akarok nyitni. Ez nagyon divatos mondat volt akkoriban, boldog boldogtalan vállalkozni akart. Elvileg támogatták az ilyen törekvéseket, főleg persze az újságok hasábjain, meg a rádiókban, ahol ez nagyon hangzatos dolognak számított.
Ennek megfelelően udvariasan fogadtak az ügyfélszolgálaton, mondták, hogy persze parancsoljak, vállalkozás, teljesen természetes, miről lenne szó? Mosolyogva mondtam, hogy egy tetoválóstúdióról. Hiábavalónak bizonyult a biztató mosolyom, látnod kellett volna az arcukat, egy mélyről jövő sóhaj, vagy még inkább valami artikulálatlan hörgés szakadt fel szerencsétlen nőből, aki velem szemben az íróasztal mögött ült.
Ezt követően székestől hátralökte magát, és úgy általánosságban néhány másodpercre megfagyott a levegő az irodában. Összedugták a fejüket a felbolydult asszonyok, majd azt tanácsolták, menjek fel az egészségügyi osztályra.
Természetesen ott is hasonló reakció fogadott, amikor előadtam, mit akarok. Hosszas tanakodás után egy hölgy közölte velem, hogy rendben, hiszen vállalkozási szabadság van Magyarországon, de vegyem tudomásul, ahhoz, hogy tetoválóstúdiót nyissak bárhol, bármikor az országban, bőrgyógyásznak kell lennem, a tetoválómnak is bőrgyógyásznak kell lennie, és nem árt, ha mindenki bőrgyógyász, aki beteszi a lábát a stúdióba.
Ez alól csak akkor kaphatok felmentést, ha olyan formában történik a testfestés, mint például a kozmetikai beavatkozások esetében, amikor nem hatolnak tűvel a bőr alá, csak a felszínét érintik. És ha a későbbiek folyamán ezek a papírok mind rendelkezésemre állnak, akkor a KÖJÁL-tól (az ÁNTSZ elődje – a szerk.) kell engedélyt kérnem a stúdió tényleges megnyitásához. Emlékszem, meglehetősen dühösen jöttem lefelé a lépcsőn, kiléptem az épületből és megálltam odakinn az utcán, rá akartam gyújtani. Ahogy számba tettem a cigarettát, felnéztem, és közvetlenül a tanács épülete mellett megláttam a KÖJÁL irodaházát. Isteni szikra gyúlt a fejemben, mondhatni megvilágosodtam abban a pillanatban. Bementem a KÖJÁL-ba, a főnököt kerestem, amint sikerült megtalálnom, határozottan közöltem vele, hogy az egészségügyi osztályról jövök, és hozzájuk irányítottak, mivel tetoválóstúdiót akarok nyitni és ez kozmetikai jellegű beavatkozásnak számít, úgyhogy a KÖJÁL-ra tartozik, ők fogják kiadni nekem az ehhez szükséges engedélyeket.
Így indult a dolog, egyik pillanatban még látszólag leküzdhetetlen akadályként tornyosult előttem a bürokratikus probléma, a következőben teljesen váratlanul rábukkantam egy kiskapura, ami hamarosan elvezetett a megoldáshoz.
Akkor ott a KÖJÁL-nál rábólintottak a kérésemre, mint megfontolandó elvi lehetőségre. Attól kezdve közel egyéves munkámba telt, mire beléphettem saját stúdióm ajtaján. Ezalatt szó szerint minden hétköznap legalább 5–6 órát töltöttem különböző állami intézmények irodáiban, ahol szinte mindig ugyanazt a történetet kellett előadnom.
A végére a KÖJÁL-nál már valóban segítőkésznek bizonyultak, bár ők is teljesen ismeretlen terepen mozogtak, és talán kicsit meg is unták, hogy állandóan a nyakukra járok. Közölték velem, hogy mivel nekik fogalmuk sincs erről az egészről, készítsek egy technológiai leírást arról, hogyan zajlik a tetoválás folyamata, milyen eszközök szükségesek hozzá, milyen lesz a sterilizálás módja. Kérésüknek megfelelően összeírtam a legfontosabb paramétereket. A szövegben kis túlzással minden második sor úgy kezdődött, hogy fertőtlenítjük a kezünket, gumikesztyűt húzunk, az ezt követő művelet után lecseréljük a gumikesztyűt, ismét fertőtlenítjük a kezünket, és újra gumikesztyűt húzunk. Írásomban gyakorlatilag mindenre gumikesztyűt húztam, ami képes volt mozogni, talán csak a kilincsre nem.
Benyújtottam a többoldalnyi szöveget, és egy hónap múlva jelentkeztek. Orrom alá tolták saját korábbi soraimat, mint előírást, amit a stúdióban be kell tartanom. Ugyanazok a mondatok szerepeltek benne, amiket én írtam, csak ezúttal egy hivatalos fejléces papíron.
Inkább csak magamban mosolyogtam a dolog nyilvánvaló visszásságán, fontosabbnak tartottam, hogy hosszú idő után elértem a célomat. Már csak az ipari osztály és a cégalapítás volt hátra ahhoz, hogy egy évvel azt követően, hogy Varjú barátommal megegyeztünk a stúdióalapításról, ’91-ben végre megnyithassuk a Pozitív Ómen Tattoo-t, és elkezdhessünk tetoválókat keresni. Mivel korábban soha nem láttuk, hogyan működik egy tetoválógép, miként kell dolgozni vele, a Geronimo MC két tagjával egyik motoros testvérklubjukhoz Bécsbe látogattunk ki. Az egyik emberük saját otthonában tetoválással foglalkozott, és nála megnézhettük, hogyan zajlik a folyamat. Magunkkal vittünk egy fiút, aki grafikus volt, fotóretusálással foglalkozott, és természetesen kitűnően rajzolt. Vele kezdtük aztán először disznóbőrön próbálgatni a gépeinket.
Közben már futott a hirdetésünk az Expressz újságban azzal a szöveggel, hogy aki szeret és tud rajzolni, és szívesen megtanulná a tetoválás alapjait, jelentkezzen a stúdióban. Rengetegen jöttek. Az elsők között került hozzánk Farkas Karcsi, aki sajnos már tíz éve nincs közöttünk. Emlékszem, őt nagyon érdekelte a dolog, és szinte azonnal jó is volt benne. Magasan a legjobb azok közül, akiket akkoriban kipróbáltunk.
Első vendégeink a Geronimo MC tagjai voltak, és néhány hozzánk hasonló ember, akik nem ijedtek meg egy kis tetoválástól, ahogy semmi mástól sem.
Később annak rendje és módja szerint megnyitottuk a stúdiót Varjú barátom üzletében a Keletinél a Fiumei út 3–5. szám alatt, a hivatalos nevünk pedig, ami a papírokon szerepelt, Pozitív Ómen Testdekoráló Stúdió lett. Még legelső köreim egyikén a KÖJÁL-nál mondanom kellett egyszer hirtelen egy cégnevet, ami akkor még nem is létezett, és ez jutott eszembe (nagyjából két percem volt rá). Úgy gondoltam, jobb ha az elnevezésben kerülöm a tetoválás kifejezést, üdvözítőbb ha nem szerepel a papírokban, ki tudja hol és kinek szúr szemet a későbbiekben. A tervem bevált, hiszen ha nehezen is, de végül megkaptuk az engedélyeket.
Eleinte jóval több újságíró, tévés és rádiós fordult meg az üzletünkben, mint ahány vendég, aki tetováltatni akart. Interjúkat adtunk, újságokban, rádió- és tévéműsorokban szerepeltünk, egyszer még Geszti Péter is kijött hozzánk forgatni egy tévéstábbal. Az ebből készült riport alá ő vagy más Gun’s and Roses-zenét kevert, stilusos rövidfilm lett belőle.
Kuriózumnak számítottunk, az új idők látványos csodájának, olyan felhanggal, hogy lám-lám, már ezt is szabad.
A kezdetekkor inkább régi sittes, kollégiumi vagy a katonaság ideje alatt készült tetoválásokat takartunk, javítottunk. Alig néhányan kértek új ábrákat tőlünk. Például a Sex Action tagjai és Hangyáék, meg néhány akkori zenekar, a két Pa Dö Dö-s lányt is beleértve…
A következő években sokan megfordultak nálunk tanulóként azok közül, akik később ismert tetoválók lettek Magyarországon. A hazai tetoválók első generációja tulajdonképpen nálunk tanulta ki a szakmát. Farkas Karcsit már említettem, de az Ómen falai között kezdett Machat Zsolt, akinek jelenleg Hamburgban van saját üzlete. Nálunk tetovált először Jana, akit később a Miami Inkben láthattunk viszont. Kupcsik Adrián, akiből festőművész lett. Csöbi Gabi, aki szintén Amerikában dolgozik. De az itthoniak közül említhetem Nyíri Sanyit vagy Téglás Istvánt is, akik később szintén megnyitották saját stúdióikat Budapesten.
Az Ómenben alakítottuk ki a később mások által is átvett általánosan elfogadott árakat. Felmértük, hogy normális munkatempó mellett mennyi idő alatt mekkora bőrfelületet lehet színezni, milyen bonyolultságú ábra fér bele ebbe az időtartamba, milyen eszközök szükségesek ehhez, és mindez mekkora anyagi ráfordításból valósítható meg. Hamarosan összeállítottuk az első hazai mintakollekciót, amiből vendégeink választhattak maguknak ábrákat. A szakmával kapcsolatos legtöbb dolog ott kezdődött nálunk a Fiumei úti stúdióban.
Egyre nőtt az érdeklődés a tetoválás iránt, de még mindig messze álltunk attól, hogy a naptárunk akár csak néhány napra előre tele legyen írva nevekkel. Továbbra is főként újságírók és érdeklődők jöttek a legkülönbözőbb helyekről.
Be kellett érnünk azzal a ténnyel, hogy szenzációnak számítottunk, a külföldi sajtóban több országban megjelentek rólunk cikkek. Közép-Európában – Ausztriát is beleértve – mi voltunk az egyetlen hivatalos engedéllyel működő tetoválóstúdió.
Talán egy-két hét vagy hónap telt el a nyitástól, amikor hallottuk, hogy Újpesten egy Emil és egy Medve nevű srác létrehozott egy másik stúdiót. A következő években főleg vidékről érkeztek olyan hírek, hogy egy-egy városban létesült egy újabb stúdió, de ezek gyakran puszta tévhírnek bizonyultak.
Haladtunk tovább saját megkezdett utunkon. Néhány év múlva hozzánk került a Geronimo MC egyik klubtagja is – jó barátom Babár –. aki egy kétméteres, 130 kilós csupa izom pali volt, hogy attól kezdve ő vegye fel a rendeléseket, és ő szedje be az előlegeket a vendégektől. Akkora méretű tetoválás borította az egyik karját, ami másnak egy teli háthoz is elég lett volna.
A nagy médiaérdeklődést meglovagolva talán a Danubius rádióval közösen tartottunk egyszer egy nyereményjáték-akciót, amelynek során a betelefonálók, ha helyesen válaszoltak három tetoválással kapcsolatos kérdésre, ingyen tetováláshoz jutottak, melyet a mi stúdiónkban lehetett beváltani.
A probléma az volt, hogy elfelejtettem értesíteni erről Babárt, aki az Ómenben az új vendégeket fogadta. Ahogy később megtudtam, az egyik szerencsés nyertes – utólag is elnézést kérek tőle – több száz kilométerről utazott fel Budapestre, hogy megkaphassa várva várt ingyenes tetoválását. Boldogan állított be hozzánk, de ott rögtön szembe találta magát Babárral, aki élő falként tornyosult elé, és sajátos stílusában megkérdezte, mit szeretne. Babárnak volt egy utánozhatatlan nézése, amitől a gyengébb idegzetű embeket általában kirázta a hideg. Az illető kissé elbizonytalanodva mondta, hogy az ingyenes tetoválásért jött, amit a rádióműsorban nyert. Mire Babár, a 130 kilós csupa izom fickó ránézett, és csak ennyit mondott: „Aha, na menj szépen az anyádba, és igyekezz!” A pali sarkon fordult, és feltehetően meg sem állt hazáig. Nagy a gyanúm, hogy a Babárral történt találkozás hatására később sem lett neki tetoválása.
Ahogy telt az idő, divatba jöttek a nonfiguratív tetoválások, valamivel később a barbár, a viking és a portrétetoválások futottak.
Egyre többen varrattak, de még többen voltak azok, akik csak elkísérték valamelyik barátjukat, hogy lássák, hogyan készül egy tetoválás.
Folyamatos bulihangulat uralkodott a stúdióban, aki csak nézelődni jött, gyakran átugrott a szomszédos közértbe, és hozott egy-két sört magának. A tetoválót kivéve mindenki sörözhetett, mi egyáltalán nem bántuk a dolgot. Amikor egyszer például Karcsi engem varrt, Sex Actiont, Led Zeppelint és Rolling Stones-t készítettem be a magnóba, egy láda sört a székem alá, hiszen kilencórás műveletre készültünk. A sört Karcsi is érdeklődve nézegette, de csak munka után kaphatott belőle. Nálam a tetoválás, a zene és a sör mindig összefértek, ezt ma sem gondolom másképp.
Innen származott az ötlet, hogy ha ennyien szeretnének sört inni, miközben barátjuk formálódó tetoválását nézik, a háttérben pedig zene szól, nyitni kellene egy olyan kocsmát, ahol koncerteket szervezhetnénk, sört csapolnánk, a bárban röviditalokat árulnánk, és slusszpoénként valamelyik sarokban megállás nélkül zúgnának a tetoválógépek. Ink & Drinknek neveztük el, amikor végül az V. kerületi Királyi Pál utcában megnyitottuk. Háromszintes szórakozóhely volt, az igényesen felújított pincerészben élő koncerteket tartottunk, az ír kocsmazenétől a blueson át a rock and rollig mindenféle stílusú zenekar játszott nálunk. A terveknek megfelelően a földszint egy bár és egy kávézó egyvelegeként működött, fenn a galérián pedig tetoválás zajlott.
A hivatalokban gyökeret vert bürokrácia azonban továbbra sem biztosított elegendő helyet a vállalkozószellemnek és a kreativitásnak. Ezzel az ötletünkkel is közel egy éven át küszködtünk a különböző engedélyekért vívott harc során.
Az irreális feltételek közül, melyekhez a szórakozóhely működését kötötték, pontosan emlékszem egyre, ami megfelelően árnyalja az összes többi felháborító körülményt. A koncertek miatt 80 ezer forintért kellett hangmérnököt bérelnünk, aki bemérte, hogy a lakókat mennyire zavarja a hangerő. Ez akkor a ’90-es évek közepén igen jelentős összegnek számított. (Soha egyetlen panasz nem érkezett a lakók részéről, de nem volt mit tenni, ez volt az előírás.)
Vagy például a friss levegőt a koncertek közönsége számára az igen magas, régi építésű, négy- vagy ötemeletes bérház tetejénél is magasabbra nyúló légcsatornán keresztül kellett bejuttatnunk a termekbe, és az elhasznált levegőt egy másik hasonló csatornán át ugyanoda kijuttatni. Dupla elektromos vezérlésű szellőzőrendszer egy utcai ablakokkal és széles ajtóval ellátott sörözőnek? Egy ízben még liftet is be akartak szereltetni velünk a három szintre való tekintettel.
Az ilyen rendeleteknek és az elhúzódó engedélyeztetési procedúrának hála, mire minden papírunk összegyűlt, elapadt a befektetésre szánt tőkénk, és a lelkesedésünk jelentős része is elszállt. Úgy éreztük, nem akarunk több pénzt beletolni a buliba. Jobbnak láttuk csendesen elhalni hagyni az egyébként életképes ötletet. Sajnos néhány évvel korábban csináltuk meg ezt a dolgot, mint ahogy kellett volna.
Inkább további két tetoválóstúdiót nyitottunk, az egyiket a Teréz körúton, ehhez plusz társként bevettünk egy Geronimo-tagot, egy másikat pedig ketten Varjúval Győrben. Ez utóbbit Téglás Istvánra bíztuk. A Teréz körúti különböző okok miatt sajnos nem vált be, ezért azt a céget végül meglehetősen nagy adótartozással zártuk le.
Két üzletünk maradt, a Keletinél lévő és a győri stúdió. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy egyre több szalon létesül országszerte. Szokás szerint megint támadt egy ragyogó ötletem. Ez ’97 tájékán történt. Ha már ennyi stúdió létezik, miért ne látnánk el őket a munkájukhoz szükséges kellékekkel. Közben az Óment sajnos be kellett zárnunk,mert a helység kis mérete nem tette lehetővé a további fejlesztéseket,új munkatársak felvételét,egyre másra gombamód szaporodtak az új stúdiók országszerte,a tetoválóink pedig külföldre vágyakoztak,akinek én adtam közjegyző előtt tett nyilatkozatot a nálunk végzett munkájáról,hogy az amerikai szövetség megengedje az ottani munkavállalását.Az Ómen megszűnése után felvettem a kapcsolatot a párizsi Jet France-szal. Ők akkoriban nagyon nagy cégnek számítottak Európában. Először kizárólag Jet France-termékeket forgalmaztunk, a későbbiekben amerikai cégekkel is kapcsolatba léptünk.
A Jet France tulajdonosa egy tipikus francia úriember volt, abból a ritka fajtából, aki ifjúkorát az idegenlégióban töltötte. Rendkívül sok egykori légiós járt hozzá kuncsaftként és barátként egyaránt. Üdítő élmény volt számomra ismeretséget kötni e díszes társaság tagjaival. Amikor később jóban lettünk, az öreg minden üzleti tárgyalásra borral várt. Sokat mesélt kalandos életéről. Légiós korszakát követően tetoválóként kereste meg a kenyerét.
Párizsban töltött napjaim egyikén megmutatta nekem a helyet a Pigalle-on, ahol több évtizeddel azelőtt először parkolt le tetoválóstúdióvá alakított lakóbuszával. Később a legendás tér gyakori vendége lett, és annak jellegzetes közönségét varrta, striciket, örömlányokat, katonákat, tengerészeket, és mindenkit, aki hajlandó volt egy kis pénzt fizetni egy kellemesen vidám színes mintáért.
Innen indult az egykori francia fiú karrierje. Néhány évtized elteltével, miután hobbiból saját felszereléseinek gyártásába fogott, olyan óriási vállalkozássá nőtte ki magát az általa létrehozott cég, hogy Párizs egyik külvárosában található telephelyén a nemzetközi rendeléseket teljesítő alkalmazottak biciklivel jártak a hatalmas raktárépületek között.
A Jet France akkoriban Európa legnagyobb tetoválásfelszerelés-forgalmazó vállalkozása volt, az öregnek vérében volt a tetoválás, tagadhatatlanul ez volt a szenvedélye.
Korábbi stúdióját is fenntartotta. Egyik alkalommal, amikor ott jártam – legalább hat-nyolc tetováló dolgozott az egymásba nyíló termekben – láttam, ahogy az öreg körbejárt a stúdióban, végignézte a készülő munkákat, és amikor az egyik ötlet megtetszett neki, megkopogtatta a munkájába mélyülő tetováló vállát, aki érintésére azonnal felpattant a helyéről, ő becsusszant a szabadon maradt székbe, és gyermeki örömmel az arcán folytatta a megkezdett munkát.
Érdekes, hogy akkor is, amikor már annyi pénze volt, hogy akár élete végéig egy jachton heverészhetett volna, a tetoválás volt a szenvedélye, kizárólag ez a téma foglalkoztatta. Nem feltétlenül az üzleti része, a minél nagyobb bezsebelhető haszon hajtotta, – ez csak pozitív hozadéka volt annak, amit csinált – sokkal inkább a szenvedély fűtötte, ami fiatalkora óta lobogott benne imádott szakmája iránt. Valószínűleg azért alakulhatott ki ilyen szoros barátság közöttünk, mert ő is ugyanúgy állt az üzlethez, ahogy mi itthon az Inoxnál.
Amikor az öreg végül nyugdíjba ment, nem volt, ki folytassa, amit elkezdett. A fia és a lánya más irányokba kötelezték el magukat. Így az egykor virágzó cég hamarosan megszűnt létezni.
Az Inoxszal ezután olyan cégekkel vettük fel a kapcsolatot, amilyen például a Radiant vagy a Fusion, jelenleg többek között ezeknek a világmárkáknak a disztribútorai vagyunk.
Az életről és az üzletről vallott elképzeléseim mit sem változtak az elmúlt 20–30 év során. Továbbra sem elsősorban jövedelemforrásként tekintek erre az üzletre, bár természetesen tudom, hogy ez az oldala is fontos, amit nem szabad elhanyagolni.
Fiatalkorom óta jól érzem magam abban a közegben, amit a tetoválás biztosít számomra, és ez ma sincs másképp.
Azért nem beszéltem részletesebben cégünk általános működéséről, üzleti filozófiánkról, a megrendelések lebonyolításáról és az egyes termékeinkről, mert ahogy olvastam ezt, kristálytisztán és pontosan megtették előttem mások, akik a cikksorozat előző részeiben szólaltak meg. Bár igaz, hogy ők saját vállalkozásaik vonatkozásában tették mindezt, mégis úgy éreztem, amit erről a témáról mondani tudnék, nem tartalmazna túl sok új információt.
A múlt az, ami az én esetemben és a munkám tekintetében szorosan összefonódik a hazai tetoválás kezdeti éveivel. Úgy éreztem, erről szívesebben beszélnék. Remélem sikerült élvezetesen és érthetően elmesélnem, hogyan alakult az idáigi életem, és az azt átszövő modernkori tetoválás története itthon, Magyarországon a kezdetektől egészen a közelmúltig.
Aki a szövegben idáig eljutott, és nem aludt el olvasás közben, az igyon a saját és az én egészségégemre egy sört, vagy ha jobban szereti, egy fröccsöt.
Bartha Barna